A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)

BÉRES Mária – VÖRÖS Gabriella: Korai népvándorlás kori sírok Apátfalváról

is rómainak, ezen belül Pannónia provinciából származónak kell tekintenünk. A mienkhez hasonló korsók gyakran fordulnak elő késő római temetők sírjainak mellékleteiként (SALAMON-BARKÓCZI 1971, 12. t. 7, 13. t. 3; BURGER 1966, CVIII-CX. t.; SALAMONBARKÓCZY 1980, 44. t. 1-3).

6 Az apátfalvi edény formailag a késő római korsók típusain belül ahhoz a csoporthoz tartozik, amelynek darabjaiban felfedezhetők a hun kori barbár kerámiaművesség egyik jellegzetes formájának az ún. murgai típusnak áttűnő jegyei. Korsónk leghangsúlyosabb része az ívelt nyak közepéből induló széles szalagfül, illetve a fül indulásánál található borda. A másik, ami megkülönbözteti a legtöbb zöld mázas késő római korsótól, gömbölyded hasa — a provinciaiak sokszor nyújtottabbak, tojásdad formájúak —, valamint az edény alkotórészeinek — perem, nyak, váll, has — arányai. Ez annyit jelent tehát, hogy a korsó apátfalvi sírba kerülése egy olyan késő római kereskedelem meglétét bizonyítja, amely érzékenyen alkalmazkodott a kereslethez, tehát jelen esetben az Alföldön élők ízlésvilágához. A fentiek nem jelentik viszont azt, hogy általános tendenciáról, illetve, hogy gyakran előkerülő lelettípusról lenne szó. A késő római korszakban ugyanis megcsappantak, meglazullak a kereskedelmi kapcsolatok Pannónia és a Barbaricum között, ami az áruféleségek típusainak számában is megmutatkozott. Zöld mázas edények, illetve töredékeik ritkán tűnnek fel késő szarmata - hun kori, korai népvándorlás kori településeken, temetőkben és edénydepókban. Római dörzstál darabjai kerültek elő a sándorfalva-eperjesi késő szarmata, a 4. század vége, 5. század közepe közé keltezhető telep gödréből (VÖRÖS é. n., 29). Ép példánya az újhartyáni germán sírban került napvilágra, melyet a 4. század közepe táján helyeztek sírba (BÓNA 1961, 197, í., 3. kép). Jánosszálláson hun kori edényekkel együtt, edénydepóban két különböző darabot találtak, készítésének időszakául a 4. század első kétharmada jöhet SZÓba (KŐHEGYI 1971, 276, 278, 5-6. kép). Ugyancsak ritkán fordul elő az Alföldön a zöld mázas késő római kerámia másik típusa, az egyfülű korsó. Szeged-Algyőn került elő egy töredékeiből összeállított, tojásdad hasú darab testének középső része (KŐHEGYI-VÖRÖS 1992, 108, 24. kép). Mázazása alapján 380 után készítették. Az apátfalvi korsó kétségkívül legjobb párhuzama a csongrádi laktanya területén előkerült temető területéről, szórványként ismeretes (PÁRDUCZ 1959,318, vu. t. 8). Annak ellenére fontosnak érezzük ezt a darabot, hogy csupán felső egyharmada maradt meg, és hogy nem hiteles körülmények közül származik. A zöldesbarna máz, a széles szalagfül, a nyakon megtalálható éles borda és az ívelt nyakkiképzés rokonítja a mi darabunkkal. Ennek a szórványdarabnak sikerült rábukkanni szinte teljesen pontos mázatlan előképére a 23. sír mellékleteként (PÁRDUCZ 1959, XVI. 1.15). A csongrádi analógia azért is igen jelentős, mert míg Apátfalva a Lugioból induló és a Maros vonalában haladó egyik fontos, hosszú ideig használt kereskedelmi út vonalába esik (KŐHEGYI 1972, 109), addig a csongrádi lelőhely az Intercisából a Körös torkolatát érintő út egyik állomása VOlt (KŐHEGYI 1974, 117). Az üvegpoharak a mázas korsókhoz hasonlóan ritka római importtárgyaknak számítanak az Alföldön. A Dunától nyugatra ellenben annál gyakoribb és változatosabb lelettípus a telepeken és a temetkezésekben (BARKÓCZI 1988, 51-220). A késői horizontra, a 4. század utolsó harmada és az 5. század közepe közé keltezhető alföldi publikált üvegleletek — egy kivételével — típusuk szerint poharak és sírokból kerültek elő (BARKÓczi-SALAMON 1968,3135). Nem lehet véletlen, hogy e leletcsoport régiónkban előkerült darabjainak elterjedési területe megegyezik a mázas korsókéval. Északi csoportjukat a csongrád-laktanyai temető darabjai jelentik. Az üvegtárgyak az 5., 9., 13., 93. és 126. sírból kerültek elő (BARKÓCZI-SÁLAMON 1968, 32-33, 5. kép 1-2, 6. kép 4). Tipológiai szempontból két csoportot alkotnak: 3 db üvegpohár, 1 pedig (93. sír) egy ritka típushoz tartozik: tölcséres nyakú palack volt (BARKÓCZI-SALAMON 1968, 6. kép 1). Az apátfalvi üvegpohár tipológiailag csak részben kapcsolható a csongrádiakhoz. Színét tekintve jóval halványabb és nyújtottabb testű, bár rekonstruált formája nem tekinthető bizonyosnak. Ami a csongrádi csoporthoz köti, az elsősorban kissé kihasasodó vágott pereme és szájátmérőjének nagyjából hasonló mérete. A déli területen üvegpoharak közel hasonló számban fordulnak elő, de különböző lelőhelyeken. A sándorfalvi temető egy-egy sírjában ovális becsiszolásokkal tagolt, vékony — 1. sír (VÖRÖS 1985, II. t. 8.) — és egy vastag falú — 5. sír (VÖRÖS 1985, ív t. 3) — pohár került napvilágra. Az utóbbi formai szempontból köthető az apátfalvihoz, mert erősen nyújtott volt, és ha rekonstrukciónkat elfogadjuk, mére6 Legutóbb összefoglalóan, további szakirodalommal: GLASIERTE KERAMIK.. 1992, 78-86.