A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

NAGY Margit: Szentes és környéke az 1-6. században. Történeti vázlat és régészeti lelőhelykataszter

A nedaoi csata után Marcianus császár elismerte a gepidák területi foglalásait. A germán népek jelentős részét összefogó gepida koalíció ellensúlyozására azonban a császár 456-ban a keleti gótoknak adta az egykori Pannónia provinciát.

34 A Dunántúl keleti gót megszállása újabb feszültséget teremtett a Duna-vidék népei között. A harcias és valószínűleg a földművelésben nem jeleskedő keleti gótok a szomszédos népek és a romanizált lakosság maradványainak kirablásával igyekeztek élelmiszerszükségleteiket fedezni. A sorozatos támadásokat megelégelő kisebb germán népek — köztük gepida segédcsapatok is — fegyveresen léptek fel a Dunántúl új ura ellen, de a Bolia folyó menti csatából a gótok kerültek ki győztesen. A fiatal Theoderich, Thiudimer király fia saját kezdeményezéséből, önállóan folytatta a gót rabló hadjáratokat, többek között Beuca és Babai szarmata királyok ellen. A szarmaták Dunától keletre élő maradványait, akik a hunok távozását követő, zavaros helyzetet kihasználva, ugyancsak a provinciák sarcolásából éltek, Theoderich gótjai végleg szétzavarták. A hadizsákmány és a tartomány gyér lakossága azonban nem sokáig tudta a gótokat eltartani, így királyaik hamarosan a kivándorlás mellett döntöttek (Iordanes: Getica LV; SCHMIDT 1941, 533; BÓNA 1969, 275; POHL 1980, 266-267; BÓNA 1981a, 95-97). A hunok egykori központi területeit elfoglaló gepidák ebben az időben nem zavarhatták a római tartományokat, sőt helyzetük biztosítása érdekében a keleti császársággal való szövetség fenntartására törekedtek. 473 után azonban a gótoktól elhagyott Dráva-Száva köze gepida megszállás alá került, s ezzel a császári érdekeket sértő akcióval a gepida külpolitika erejét és lehetőségeit meghaladó, veszélyes vállalkozásba kezdett. A két nagy római város, Sirmium és Singidunum jogilag a keletrómai császársághoz tartozott, tényleges ellenőrzésüket és katonai megszállásukat korábban a keleti gótok szerezték meg. A Nyugati-Alpokon át Itália felé, az illyricumi római tartományok és Pannónia belseje felé vezető utak központját jelentő Sirmium környéki terület birtokosa a Kárpát-medence feletti ellenőrzést mondhatta magáénak, s ez az oka annak, hogy a Dráva-Száva köze olyan gyakran cserélt gazdát a népvándorlás kor idején. A gepidák sirmiumi hadserege a helyzeti előnyt 488-ban igyekezett kihasználni, amikor az Itália elfoglalására induló keleti gótokat Sirmiumtól nyugatra megállította. Theoderich keleti gót király a fontos terület biztosításáról később sem feledkezett meg. A 6. század elején Itáliából küldött csapatokkal ismét visszaállította a gót fennhatóságot és megszüntette a gepidák Sirmiumban berendezett királyi udvarát. Theoderich a 6. század első évtizedeiben megerősítette a Duna-vidék germán népeivel való kapcsolatát; halála után azonban a gótok nem sokáig tarthatták meg keleti pozícióikat. Az itáliai gót királyság ellen 535/536-ban indított bizánci hadjárat a század közepére véget vetett a gótok uralmának (Ennodius: VII, 28-34; LAKATOS 1973, 61-62; POHL 1980, 288-291). A gepida királyság az 5. század közepén és második felében számottevően megerősödött és Ardarich uralkodásának idején Tisza-vidéki és erdélyi területein minden bizonnyal fénykorát élte. Ardarich halála után — amennyire a források közvetett adataiból következtetni lehet — a nagy terület feletti hatalom a királyi hatalmat öröklő utódok között, a földrajzi egységeknek megfelelően, részekre oszlott. A területi széttagoltság az Ardarich idején még erős központi hatalom meggyengülését mutatja, sőt elképzelhető, hogy az egyes királyságok egymástól eltérő külpolitikai irányt követtek (LAKATOS 1973, 63-64; BÓNA 1974,61; a külpolitikáról DICULESCU1922, 110-111). Két gepida király uralkodott a 6. század első éveiben is. A sirmiumi királyságot Thrasarich, a keleti gótok 488-as átvonulásakor elesett Thrafstila király fia állította vissza. 504-ben, amikor a város ismét a keleti gótok megszállása alá került, Thrasarich a gepidák másik királyához, Gunderithhoz menekült. Az egységes vezetés a sirmiumi uralom megszűntével, a 6. század első harmadában, Elemund király idején alakult ki ismét, amikor a gepidák minden bizonnyal békés kapcsolatokra törekedtek a keleti gót királysággal, sőt a Dunántúlra betelepült germán néppel, a langobardokkal is (Paulus Diaconus: História Langobardoram I, 21; LAKATOS 1973, 67; SEVIN 1955,132). A gepida külpolitika csak Nagy Theoderich halála után (526) és a gótok ellen indított bizánci hadjárat idején változott meg. Sirmiumot 535-536 körül újból visszaszerezték, majd 551-ig elfoglalták az Al-Duna menti római területeket is. A birodalom biztonságára törekvő uralkodó, I. Iustinianus (527565) a veszélyessé vált gepidákat igyekezett elszigetelni. Ellensúlyozásukra a császári diplomácia számára nagyszerű eszköznek bizonyultak a Dunántúlt 34 iordanes: Getica LII; ALFÖLDI 1924,97-103; a keleti gótok pannóniai területeiről legutóbb Kiss 1979.