A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

NAGY Margit: Szentes és környéke az 1-6. században. Történeti vázlat és régészeti lelőhelykataszter

rum Gestarum, XVI-XVII; ALFÖLDI 1942a, 676-679; BÓNA 1965, 114-115; MÓCSY 1972, 97). Nem tudjuk, hogy a Tisza-Körös-Maros mentén élt törzsek mennyiben voltak részesei a bánáti belviszály eseményeinek, azonban a 6. századi gót történetíró, Iordanes egyik közlése alapján úgy tűnik, hogy saját területükön sem képviselhettek számottevő katonai erőt. Amikor ugyanis Visumar, a hasding vandálok királya benyomult erre a területre, Geberich gót király seregével találta szemben magát. Aligha vonható kétségbe, hogy a dáciai gótok a szarmata területek egy része felett legalábbis felügyeletet gyakoroltak (iordanes: GeticaXXil, a vitatható hely értelmezése BÓNA 1965,115,127-128, 9. j.; MÓCSY 1975, 110). A 4. század közepére a széttagolódott szarmaták helyzete még súlyosabbá vált. A II. Constantinusszal (337-361) folytatott eredménytelen tárgyalások után ismét fegyveres támadásokra, majd az Alföldön és a Bánátban megtorló római hadjáratokra került sor. A nyugtalanság hátterében most a gepidák tiszántúli terjeszkedése lehetett és nagyon valószínű, hogy a római fennhatóságot követelő, kóborlásra kényszerült Limigantes éppen miattuk nem foglalhatták el a belviszály előtt birtokukban lévő területeket. Bizonyos, hogy a római csapatok barbaricumi támaszpontjai ekkor még nem szűntek meg, sőt — egyelőre nem tisztázott rendeltetéssel — újabb határjelző sánc épült a Köröstől északra, a Szelevénytől Szeghalomig húzódó vonalban, kelet felé a Csörsz-árokhoz kapcsolódva. A Körös menti védelmi vonal valószínűleg az egyik Rómával szövetségben lévő királyság területét jelölte a Csörszárok által határolt területen belül. E határvonalak azonban a 370-es évek utolsó nagy quad-szarmata háborúja után elvesztették jelentőségüket (SOPRONI 1969, 47, 51, 1. kép; MÓCSY 1975, 118-122). A későbbi eseményekből arra lehet következtetni, hogy az alföldi szarmaták nagy része a DunaTisza közére és a Temesközbe szorult vissza. A 4. század végétől az írott források szinte egyáltalán nem említik őket; a római történetírás érdeklődésének központjába félelmetesebb ellenségek, a gótok, majd a hunok kerülnek (ALFÖLDI 1942a, 686-687; BARKÓCZI 1959; a szarmaták további említései BÓNA 1981a, 96-97). Területünk szarmata kori településeinek többségét a 2-3. században megtelepült lakosság folyamatosan használta a 4. század végéig. A 3. század második felétől azonban a települési központok bizonyos eltolódása figyelhető meg. Hangsúlyozva azt a körülményt, hogy a leletek nagyrészt az újkori földmunkáktól — gát-, vasút- és útépítés — függően kerültek be a múzeumba, így előkerülési helyük ezeknek a munkálatoknak a nyomát is tükrözi, mégis úgy látszik, hogy a 3-4. századi lelőhelyek közvetlenül a folyópartok mentén, a Tisza-Kurca mellett és a Körös déli partjának közelében csoportosulnak. A római pénzforgalom a 3. században megszakadt, csak néhány bizonytalan meghatározású darabbal számolhatunk, !14 arómaiárukkorábbanmeg figyelt bősége megszűnt, és a kerámiánál, az ékszereknél, sőt még a pénzeknél is előtérbe került a helyi utánzatok gyártása. Római importáruk — kisebb számban — továbbra is eljutottak a szarmatákhoz, de elsősorban az átlagosnál gazdagabb sírokban találhatók, különösen az ékszerek és a luxuscikknek számító használati tárgyak — pl. fémveretes ládikák, üvegedények — között. A korábbi időszakban a Szentes környéki temetőkben nemesfém csak elvétve került a sírokba — Kistőkén mindössze egyetlen ezüstfibula volt —, a 3-4. században már nem számított ritkaságnak a tekercselt végű ezüst fülbevalók és a torquesek használata. A késő szarmata temetőkben gyakran megfigyelhető sírrablás egyébként is sejteti, hogy a nemesfémállomány jelentősen megnövekedett. A temetők bolygatott sírjaiból a legtöbb esetben hiányzó arany ékszerekről és azok helyi utánzatairól néhány szerencsés lelet segítségével képet alkothatunk. A Szentes-Bökényből, ismeretlen körülmények között előkerült, filigrános díszű arany korongfibula a korszak legjobb minőségű ékszerei közé tartozik (7. kép 2). Jó párhuzamait ismerjük Alpárról és a római ládikavereteket is tartalmazó jászberény-alsómuszaji sírból. Az alpári fibula filigrándíszítése egyszerűbb, az arany csüngődíszekkel együtt viselt jászberényi fibulát körfiligrán díszíti. A bökényi fibula pontos párhuzama azonban a noricumi Hördt római temetőjéből került elő. A két darab háromszög formájú, finom filigrándíszítése megegyezik, a legfontosabb különbség köztük az, hogy a hördti fibula aranyfoglalata női fejet ábrázoló kámeát keretez. Kérdéses, hogy a féldrágakő berakású bökényi fibulát eredeti római készítménynek lehet-e tartani, azonban a hördti párhuzam alapján valószí14 KERÉNYI1956, 20; Zalota 22. sír: bizonytalan meghatározású.