A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

NAGY Margit: Szentes és környéke az 1-6. században. Történeti vázlat és régészeti lelőhelykataszter

az a bronz Venus-szobor (10. kép 1), melyet a múlt század végén Mindszentnél a Tisza-part homokjában találtak.

12 A Körös torkolata közelében Szentes-Bökény, Zalota, Szentes-Tűzköves part, Szentes-Jaksor és Kunszentmárton környékéről számos szórványlelet képviseli ezt az időszakot. Ritkábban települt népességgel számolhatunk a szentesi határ keleti részében. A már említett dónáti sírok mellett a fábiánsebestyéni és a derekegyházi temetők jelzik a Dacia felé vezető utak menti telepeket. A Nagymágocs-Lászlótelekről ismert pecsételt díszű, piros festésű, korongolt tál — a pannóniai Resatus mester edényének késői utánzata — valószínűleg dáciai közvetítéssel, kereskedelmi áruként jutott el az alföldi szarmata településre (NAGY 1942,257,264,94. j.). Történeti és településtörténeti helyzet a 3-4. században A barbár népek gyűrűje a 3. század harmincas éveitől elsősorban Daciát vette körül. Az ekkor megindult nagy népmozgást a Skandinávia és az Északitenger partvidéke felől délre húzódó gót vándorlás okozta. A korábbi szállásterületeikről kimozdított kisebb népek új területek foglalására, vagy a római provinciákba való betelepülés kiharcolására törekedtek. A gótok már a 3. század közepétől a balkáni tartományokat pusztították, amivel a római határvédelem jelentős részét lekötötték. A Kárpát-medence keleti felén élő barbárok helyzetét súlyosbította, hogy a gót vándorlás miatt a keleti germán gepidák is dél felé húzódtak és a 260-as években elérték Dacia északi határát. Megjelenésük felborította az észak-magyarországi vandálok és az alföldi szarmaták eddigi területi egyensúlyát (ALFÖLDI 1942a, 672673; SCHMIDT 1941,530; BÓNA 1961,206-207). AurelianuS (270-275) idején a vandálok Pannoniát, a gótok Illyricumot és Thrákiát támadták. A sorozatos limes menti támadások miatt került sor Dacia provincia feladására és kiürítésére a 270-es évek elején, amivel azonban csak a gót veszélyt sikerült elodázni. A gepidáktól fenyegetett vandálok és a szarmaták területi feszültségei továbbra is megmaradtak (MÓCSY 1975, 43-44). A 3. század utolsó évtizedeiben felújuló szarmata támadások minden bizonnyal a germánok elleni római segítség és a provinciába való betelepülés kikényszerítése miatt indultak. A veszélyeztetett szarmata fronton Diocletianus (284-305) nagyarányú erődítési munkálatokba kezdett, melynek nyomai a Duna bal partján, a jelentősebb barbaricumi átkelőhelyeknél kerültek elő. Feltehető, hogy a szarmata terület belsejében, az Alföldön is sor került táborhelyek kiépítésére (MÓCSY 1972, 94-95; MÓCSY 1975, 97-99). Felvetődhet, hogy a Csongrádnál talált római épületmaradványok őrállomás nyomai lehettek.

13 A 3. század végén lezajlott szarmata háborúk után a római-szarmata szövetségi viszony egy ideig újból helyreállt. Valószínűleg ebben az időszakban — római hadmérnökök irányításával — építették meg a szarmaták alföldi területét észak és kelet felől védelmező sáncrendszert, az ún. Csörsz-árkot, mely a római csapatok beavatkozásának garanciájával a germánok felé határjelzésként szolgált (SOPRONI 1969, 48-52; MÓCSY 1972, 96). A Daciát elözönlő gótok azonban a 4. század elejétől közvetlenül a Tisza-vidéken élő szarmata törzseket fenyegették. Valószínű, hogy már 322-ben Rausimodus szarmata király pannóniai betörése is a gót terjeszkedés miatt történt. Egy évtizeddel később a nyugati gótok benyomultak az Alföld déli részeire, ahonnan I. Constantinus (313-337) római csapatai vetették vissza őket. A külső veszély miatt a 330-as években a szarmaták belső hatalmi viszonyai alapvető változáson mentek át. Ammianus Marcellinus leírása szerint a gót támadások idején a szorult helyzetben lévő szarmaták uralkodó rétege, az ún. „királyi törzsek" (Arcaragantes) felfegyverezték a szolgasorban lévőket (Limigantes), akik a fegyverek birtokában kiűzték bánáti területeikről régi uraikat. Az Arcaragantes egy része maga is szolgasorba került az észak-magyarországi victofaloknál, más részük befogadást nyert a birodalomba, ahol szétszórtan letelepítették őket. A victofalokhoz menekült szarmaták később — római segítséggel — véresen megtorolták a lázadást és visszaszerezték korábbi szállásaikat, de a belháború bizonyára erősen meggyengítette és megosztotta a Szarmaták erejét (Ammianus Marcellinus: Re12 A pönköcháti mécses az egyedi bronztárgyak közé tartozik ld. IVÁNYI1935, 20, legközelebbi párhuzama a Castellani gyűjteményből: WALTERS 1914, 6,1.

1.33. A mindszenti Venus-szobor publikálatlan, említi HAMPEL1896,180. 13 Az egyik falmaradvány Csongrádon, az 1920-as években került elő, melynél Farkas Sándor padlómozaikot és vízvezetéket figyelt meg (Múzeumalapítási törekvések Csongrádon. Összeállította a Csongrádi Múzeumi Munkaközösség Csongrád 1955. Kézirat). A másik épületet Csongrád és Csépa között, 1936-ban útépítéskor bontották el; más összefüggésben említi CSALLÁNY 1961a, 28; BÓNA 1971a, 268. Hiteles leírás vagy értékelhető dokumentáció egyik épületről sem maradt.