A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)
SZATMÁRI Imre: Késő középkori kályhacsempék a sarkadi várból
A 16-17. század folyamán tehát kétségtelenül voltak olyan periódusok a település életében, s nemcsak 1566 előtt, hanem azt követően is, amelyek kedveztek a kályhás mesterség fejlődésének. Ilyen periódus lehetett az 1566-1590 és különösen az 1620-1660 közötti időszak. Az érintett két évszázadból ezen felül több hasonló kályhacsempét is ismerünk, amelyeknek a kora többé-kevésbé szűkebb időhatárok közé is besorolható. A közeli nagymágocsiak pl. a 16. század elejére (SZATMÁRI 1985, 64), a nadabiak a 16. század első felére (MÉRI 1957, 201), a békéscsabai darabok a 16. század középső harmadára vagy második felére (SZATMÁRI 1994,506), a gerlaiak pedig a 16. század második felére (MÉRI 1957,200) keltezhetők. Ebből adódóan a sarkadi kályhacsempék I. típusának a kora valószínűleg a 16. századra tehető; a leletegyüttes nagyobbik részét jelentő, s a térségben eddig megismert kályhacsempékkel ellentétben hátoldal nélküli darabok készítési ideje viszont a 17. századra — az 1620-1660 közötti évtizedekre — is eshet. Meg kell azonban jegyezni, hogy míg a IL, III. és IV. típusnál a kályhacsempék készítéstechnikai jellemzői — hátsó ráma nélküli csempelap — a 17. század felé mutatnak, addig az ábrázolások stíluskritikai jegyei igen erősen a 16. századi keltezés felé húznak. A sarkadi kályhacsempék pontosabb keltezésére a jelenlegi adatok birtokában sajnos nincsen lehetőségünk. A további kutatásoknak kell választ adni a sima agyaglapokkal kapcsolatban ma még meglévő problémákra - ez pl. előbb vihetne a sarkadiak korszakba sorolását is. Azoknak a kályhacsempéknek ugyanis, amelyeknek nem volt a hátoldalukhoz ragasztott részük, nem csak a keltezésük bizonytalan. Többek között azt sem lehet pontosan tudni róluk, hogy a kályhába építésnél hogyan helyezték el őket. Ha ezeket az agyagba tapasztották, akkor miért nem estek le, s hogyan lehetett a hátoldaluk — néha csak bizonyos helyeken — kormos. A délkelet-magyarországi kályhacsempék művészeti stílusa ugyanakkor — az ismert történeti események miatt is — sajátságos, a dunántúlitól és a felvidékitől teljesen eltérő pályát futott be. A török hódoltság által közvetlenül is veszélyeztetelt területeken, így pl. a gyulai végvár szélesebb vonzáskörzetében ugyanis a magyar kályhás mesterek késő gótikus ismérveket magukon viselő kályhacsempéi leginkább talán csak a 16. század utolsó harmadáig — vidékünkön Gyula 1566. évi bevételéig — terjedhettek a háborítatlan kereskedelemnek megfelelő lendülettel. Az ország északi, északkeleti vidékein azonban a gótikus művészeti jegyeket pl. már a 16. század első harmadában kezdte felváltani a kora reneszánsz ízlésvilága és annak a gótikánál változatosabb, színesebb készítéstechnikája (FÉLD 1996, 510). A hódoltsági területek közelében a reneszánsz művészet elterjedését a török előrenyomulása és az azzal folytatott állandó háborúskodás, illetve az ennek következtében jelentkező létbizonytalanság a jelek szerint szinte teljesen megakadályozta. Ezért e területeken egyrészt valószínűleg a késő gótikának egy elnyúló időszakával kell számolnunk, másrészt pedig azzal, hogy a máshol kiteljesedő, felvirágzó reneszánsz hatása e hódoltsági területekre csak igen megkésve juthatott el. Akkor sem válhatott azonban ez utóbbi egy teljesen új stílus hordozójává, hanem csupán a korábbi hagyományos, helyi, kissé igénytelenebb és egyszerűségre törekvő népies ízlésvilágba feloldva hozhatott új díszítő elemeket, s talán technikai eljárásokat is. Lehetséges, hogy vidékünkön éppen e kettősség — a népies műhelygyakorlaton kiteljesedő késő gótika és a beszivárgó reneszánsz egymásra hatása — keveredése és eggyé olvadása által keletkezett leletegyüttesek képviselik a délkelet-magyarországi — legvalószínűbben már a 17. századra keltezhető — reneszánsz kályhacsempeanyagot. Nem csupán a sarkadi, hátoldal nélküli csempelapok tartozhatnak ide, hanem pl. a már említett donáttornyai, hasonló kivitelű kályhacsempék is. Az erdélyi sima, lapos, hátrész nélküli agyaglapok egy részének 17. századi — de a század elejénél, első felénél nem későbbi — keltezését valószínűsítette legutóbb Benkő Elek az újabb székelykeresztúri kályhacsempék alapján; Adrian Andrei Rusu pedig az alvinci (Vintu de Jos) domonkos kolostor feltárásakor előkerült kályhacsempék elemzése során szintén arra a következtetésre jutott, hogy a reneszánsz kályhacsempéknek nem volt hátoldaluk. Ezenfelül mindkét lelőhelyen több olyan kályhacsempe került elő, amelyek jellegükben igen közel állnak a délkelet-alföldi régióból ismert kályhacsempeleletekhez. 25 25 Előadásaik a Sárospatakon 1996. szeptember 26-28. között megrendezett „A reneszánsz kályhacsempe kutatás újabb eredményei " c. konferencián hangzottak el. A fel dolgozás közben Benkő Elek értékes megjegyzéseit is figyelembe vehettem. A tárgyak rajzait Szűcs Árpád, fotóit pedig Váradi Zoltán készítette. Segítségüket ezúton is megköszönöm.
