A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori női sír Békéscsaba-Erzsébethelyen

szállásterületen élő különböző csoportok egymástól eltérő, sokszínű viseletére, temetkezési szokásaira. Manapság már aligha tartható az a kutatói módszer, amely a részletek aprólékos vizsgálata nélkül, egyegy jelenség vélt vagy valós magyarázatából kiindulva, az egész 10. századi magyarságra érvényes következtetések megfogalmazásának igényével lép fel. Az öntött, ötkarikás hajfonatkorongok hazai párhuzamait és keleti analógiáit a karosi lelet kapcsán a közelmúltban összegyűjtöttem (RÉVÉSZ 1996, 87-89), így az alábbiakban csak röviden foglalom össze e munka eredményeit. A békéscsabai lelettel (2. kép 1) immár öt lelőhelyről ismerjük a korongok ezen változatát: Tiszaeszlár-Bashalom I. temető 17. sír (DIENES 1956,252,69. t. 3-4), Karos-Eperjesszög II. temető 56. sír (RÉVÉSZ 1996,87-89), Halimba-Cseres 859. sír (TÖRÖK 1962, 27-29,144, VJ.II. 1.1-2, XIII. t.), CsÓlyOSpálOS-CsÓlyOSÍ puszta (KADA1912,323), a hatodik — legszebben kidolgozott — korongpár lelőhelye ismeretlen (TÖRÖK 1962, 27; DIENES 1972, 43. kép). A leletek csekély számuk ellenére is egyenletesen oszlanak el a korabeli magyar szállásterület egészén, semmiféle csoportosulásuk nem mutatható ki. Hasonló jelenséget tapasztalunk viselőik társadalmi hovatartozását illetően is. A bashalmi és a karosi korongok viselői feltehetőleg a fejedelmi katonai kíséret magas rangú tagjainak aszszonyai lehettek, de a csólyosi és a békéscsabai leletek egykori tulajdonosai is a törzsi-nemzetségi arisztokrácia sorába tartoztak. Velük ellentétben a halimbai lelet egyértelműen köznépi környezetből látott napvilágot, bár hordozója tartozhatott a közösség vezető, módos családjához. Kísérő leleteik és keleti párhuzamaik révén nagyvalószínűséggel a honfoglaló magyarok keleti eredetű, archaikus tárgyai közé tartoznak a tárgyalt hajfonatkorongok, amelyeket az új hazában az első két-három generáció tagjai használtak, legkésőbb a 10. század második harmadának a végéig. Viseleti módjukra vonatkozóan a békéscsabai lelet — előkerülési körülményei folytán — semmiféle támpontot nem nyújt, az ásatásokon napvilágot látott példányok viszont (Halimba, Bashalom, Karos) a vállak magasságában feküdtek. Éppen ezért felvethető, hogy nem csak a hajfonatba, de a pártára, süvegre erősített szalagon is csünghettek. Kísérőleletként nemcsak az imént említett három sírban, de Békéscsabán is nagyszámú gyöngyöt figyelhetünk meg. Nem zárható ki az a lehetőség, hogy ezek a korongokat az áll alatt összekötő zsinórt díszítették,

11 vagy — a tiszaeszlár-bashalmi II. temető 12. sírjából előkerült öntött hajfonatkorongokhoz hasonlóan (DIENES 1975, 6. kép) — az azok alsó harmadához illesztett zsinórokat ékesítették. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy az öntött, áttört hajfonatkorongok — s így a békéscsabaiak is — kerek, színes bőr vagy nemez hátlapra voltak felerősítve, igazi pompájuk ugyanis csak ebben az esetben bontakozik ki. Fém hátlapja ugyan csak az imént említett bashalmi korongpárnak maradt meg, de feltehetőleg azt is színes textillel fedték be. Ez esetben az öntött, ötkarikás korongok formai, ábrázolásbeli párhuzamai közé sorolhatók azok a lemezes hajfonatkorongok is, amelyek felületét középen bemélyedő, aranyozott köralak, s körülötte kereszt alakban elhelyezkedő, ugyancsak bemélyített és aranyozott csepp- vagy levélmotívum ékesíti. Aligha meglepő, hogy utóbbiak ugyancsak kimutathatók az egész korabeli magyar szállásterületről, s valamennyi társadalmi réteg asszonyainak sírjaiból. Használatuk all. századra is átnyúlik (RÉVÉSZ 1996, 87-88). E négyágú díszek Dienes István szerint a levédiai, kaukázusi nap-amulettek továbbfejlesztett változatainak tekinthetők (DIENES 1972, 84, 41. kép; FODOR 1980, 210). A békéscsabai korongról írott leltárkönyvi bejegyzésében a motívumot a világfa négy égtáj felé szétterülő lombozatának felülnézetből való, egyszerűsített ábrázolásának tartotta. E nézettel rokonítható Szabó J. Győző feltevése, mely szerint a korongokon a középső köralak s a belőle kiágazó négyágú díszítés a négy égtájat, valamint a földet, illetve a világmindenséget jelképezte (SZABÓ 1980, 284-288). Magam is úgy vélem, hogy az ezen ékszerek ábrázolásával kifejezett gondolati háttér valahol e körön belül kereshető. A másik békéscsabai hajfonatkorong egy, az előzőnél jóval gyakoribb típus, az életfa előtt álló mitikus állatalakot (táltoslovat?) ábrázoló változatok közé sorolható (2. kép 8). Az ábrázolás eredetét, gondolati tartalmát legutóbb Fodor István tisztázta (FODOR 1980), s összegyűjtötte az ide sorolható darabokat (Eger-Szépasszonyvölgy, Nyíracsád-Szentirmay föld, Zemplén-Szélmalomdomb, Kistokaj-Gerenda dűlő, Békéscsaba-Erzsébethely, Kecel környéke, Dunamocs/Moca (SÍ.), Tiszaeszlár-Bashalom II. temető, Nagyszentmiklós-Bukovapuszta, valamint egy, a Losanne-i Múzeumban őrzött ismeretlen lelőhelyű, de feltehetőleg Magyarországról származó korong). E típushoz tartozóként értékelte a verseci múzeumban őrzött, a többiektől megformálásában 11 E kérdésről a gömbsorcsüngős fülbevalóknál felbukkanó összekötő láncokkal kapcsolatban RÉVÉSZ 1988,145-146.