A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 2. (Szeged, 1996)

VÖRÖS Gabriella: Temetkezési szokások és viselet egy dél-alföldi szarmata temetőben (Szeged-Tápé)

nem lehet csak a rablással és a bolygatással megmagyarázni, valószínűbb, hogy temetőspecifikus vonásként kell értelmezni. Annál is inkább, mivel ennek az ellenkezőjére is több példát lehet felhozni. Vannak tehát olyan közösségek is, ahol viszont általános szokás volt az elhunytat a késével eltemetni, akár férfi, akár nő volt az illető. A szentes-kistőkei 3. századi temetőben 25 női sír közül 16-ban találtak kést. Ráadásul a temető népességénél kötött volt e használati eszköz síron belüli helye is, következetesen a nők bal kezéhez helyezték (PÁRDUCZ 1944,14), ezzel szemben a férfiaknál mindig a jobb kézhez került. Tehát a rítusban ennél a közösségnél, ha nem is kitüntetett, de mindenképpen fontos szerepe, jelentése volt a késnek. A szentes-sárgaparti, 3-4. századi temetőben szintén jellemző volt, hogy a nők sírjaiba kést helyeztek, de itt már nem volt kötött helye, a válltól a lábfejekig mindenütt előfordult, bár leggyakoribban itt is a kezek környékén (PÁRDUCZ 1950,7-14). Az 1. sírban kibontott példány középső nyélállású, ívelt hátú, éle homorú, ami arra utalhat hogy erősen megkopott használat közben. A korrózió miatt azonban ezt nem lehet egyértelműen eldönteni. Méretét tekintve a temető legkisebb példányai közé tartozik 9,3 cm-es hosszával (5. kép 3). Tekintettel arra, hog}

7 a sír erősen bolygatott volt és a lábfejeken kívül semmi nem maradt eredeti helyén (4. kép 2), a kést sem azon a helyen találtuk, ahová eredetileg helyezték, hanem az összedobált csontok közül emeltük ki. Az ékszerek közül — sorrendben haladva — először a fülbevalókról essék szó. A temető si íjaiból előkerült valamennyi példány rossz állapotú, töredékes volt. Ennek ellenére a sírokban a bontáskor tett megfigyelésekre támaszkodva az a véleményünk, hogy mindegyik darab ugyanabba a jól körülhatárolható típusba tartozik, valamennyi egy szál huzalból formált hurkos-kampós fülbevaló. Egyedül méretük és anyaguk különbözteti meg őket. A legnagyobb példányokat a 14. sírban bontottuk ki, átmérőjük 5 cm volt, és ezüsthuzalból készültek (17. kép 1-2). Egy bronzból hajlított kisméretű példány (átm.: 2,4 cm) az erősen rabolt 27. csontváz koponyája fölül került elő (35. kép 1). A 29., kislánysírban is a koponya körül, de az állatjárásban bontottunk ki egy fülbevalópárt, melynek egyik tagja bronzból, a másik ezüstből készült. Apró mérete (átm.: 2,1-2,2 cm) nyilvánvalóan összefügg viselőjének életkorával (39. kép 3). A fülbevalók eredeti viseleti helyét egyedül a 14. sír bizonyítja (és párhuzamok százai), ahol az egy-egy példány kétoldalt, a koponya halántéki részéhez szorosan hozzásimulva került napvilágra (16. kép 2). A hurkos-kampós fülbevalók a teljes alföldi szállásterületen elterjedtek, de számos variációjuk ismert, melyek között tipológiai és kronológiai különbségek egyaránt kimutathatók (VADAY 1989, 45-46). Az itt előkerült példányok a típus legegyszerűbb változatához tartoznak. Ezek használata a 2. századtól (ISTVÁNOVTTS 1990, 90) egészen az 5. század végéig (VÖRÖS 1986,28) nyomon követhető. Méretbeli és anyaguk közötti különbségek viselőik korával és/vagy gazdagságával hozhatók összefüggésbe. Ennek eldöntésére, illetve elemzésére azonban a tápéi temetőben feltárt példányok nem jelentenek elegendő számú mintát. A temető sírjainak kétségkívül leggyakoribb lelete a legkülönbözőbb helyeken felbukkanó gyöngy. A 29 temetkezés közül 21-ben találtuk meg, ami azt jelenti, hogy nem csupán a nők, hanem a gyennekek, sőt a férfiak is viselték. Temiészetescn mindegyik csoportnál más és más az előfordulás aránya, helye és funkciója is. A nyak és a mellkas — legtöbbször szétpergett — gyöngyei eredetileg nyaklánccá fűzve ékesítették viselőjüket. Mivel a nyaklánc, karék és a ruhahímzés gyöngyei között ugyanazon típusok fordulnak elő, a bolygatott sírokból, bontás közben előkerülő gyöngyöket egyáltalán nem tudjuk a „helyükre" tenni. Ezért kénytelen vagyok kizárólag azokkal az esetekkel foglalkozni, amikor egyértelmű, hogy nyakláncról lehet szó, mert a gyöngyök helyzete többé-kevésbé alátámasztja. A 14. sírban a koponyája környékét állatjárás bolygatta, ezért a gyöngyöket itt sem mindig tudtuk kibontani eredeti helyükön (16. kép 2). A csigolyasor felszedésekor azonban kitűnt, hogy az elhunyt eredetileg két nyakláncot viselt, egy korong, valamint hengeres darabokból álló borostyánfüzért, és egy vegyes anyagú, sokféle típusú, színű, (karneol, üveg, mészkő) gyöngysort (17. kép 7). A nyaklánc rögzítésére valószínűleg az a felcsavart végű karika szolgált, melyet a bal felkarcsont mellett találtunk, állatjáratban (17. kép 3). Érdekes módon, ugyanilyen kettős nyakláncot hordott az a kislány, melyet a 29. sírban bontottunk ki (36. kép 1-2). Itt még azt is jól meg lehetett figyelni, hogy a tisztán borostyángyöngyökből fűzött füzér szorosan rásimult a nyakra, míg a tarka, sokféle gyöngyből álló (karneol, mészkő,