A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 1. (Szeged, 1995)

A TISZA-VIDÉKI FÜLKESÍROS TEMETKEZÉSEK ÉS KAPCSOLATAIK című konferencia előadásai - BEZUGLOV, Szergej Ivanovics: Késő római kori katakombás temetkezések az Alsó-Don-vidék sztyeppéin

lyek középső része nem íves, metszetük kör vagy félkör alakú, tövüknél gyakran van négyzetes (néha fazettált) alap és magas, levágott lépcső (7. kép 4-8). A szíj végek a 3. század második felének formáit örökölték; lehetséges, hogy késői jegynek tekinthctjük a bárd alakú csüngővel ellátott, keskeny szíjvégek fazettálását (7. kép 15). A második csoport jegyeihez soroljuk az övgarnitúrákhoz tartozó — ritkán előkerülő — fazettált lemezeket (7. kép 17-18) és az íves végződésű tömör öwereteket (7. kép 14). Egyelőre csak a második csoport sírjaiban találtak csemyahovi korongolt import edényt (6. kép 7), igen nagy méretű borostyángyöngyökből álló nyakláncokat (az előző csoportban szintén voltak borostyán nyakláncok, de ott mindig apró gyöngyökből), csernyahovi púpos hátú fésűk késői formáit. Előfordultak ezenkívül cloisonné stílusú ritka tárgyak is (7. kép 9); a csattest figurális samírjainak a 4. századi provinciális római csatokon találjuk meg a párhuzamait (BURGER 1966,202, Fig. 95; 215, Fig. 108). A második csoportba tartozó katakombák abszolút korát annak köszönhetően tudjuk meghatározni, hogy nagy mennyiségben kerülnek elő a doni fémtárgyak párhuzamai a Fekete-tenger északi partvidékén ismert lelőhelyek éremmel datált leletegyütteseiben.

4 A legkorábbi érmek ezekből a leletegyüttesekből Nagy Constantinus családtagjaié, a legkésőbbiek — I. Theodosiusé. A 4. századra datálható a zöldes üvegből készült, kék üvegszál rátéttel díszített pohár (7. kép 10). A katakombák máscidik csoportjának kora I. Constantinustól az 5. század elejéig terjed. Ennek a kronológiai csoportnak néhány katakombájában olyan konstrukciós részletek kerültek napfényre, amelyek korábban ismeretlenek voltak: jól követhető kis folyosók, amelyek összekötötték a bejárati aknát a kamrával (5. kép 1,3), mélyedések a kamra aljában a bejárat előtt, a halott számára a kamra hosszanti oldala mellett kiképzett emelvény (5. kép 1). Gyakrabban fordulnak elő a keskeny, hosszúkás bejárati aknák (5. kép 1-2), bár ismerünk rövid, széles aknákat is (5. kép 4). A 4. századi doni katakombák e konstrukciós jellegzetességei nem tömegesen jelentkeznek, de különlegességüknek köszönhetően éppen ezek azok, amelyek segítségével egyenes kapcsolatot fedezhetünk fel köztük és a Kaukázus előterének velük egyidejű sírjai közt. Ez utóbbi területen — a doniakhoz hasonló — kurgán alatti katakombákon kívül, amelyek általában a nagyobb erődített telepek vonzáskörzetéhez tartoztak, ismertek jelöletlen katakomba temetők is. (OAK 1882-1888, 255-259; ABRAMOVA 1975, 232; MUNCSAJEV 1965, 174-184; GABUJEV 1985, 202-203 stb.). Ugyanezeket a konstrukciós jegyeket őrizték meg és fejlesztették tovább az 5-7. században az észak-kaukázusi letelepedett alán kultúra sírépítményeiben. Minden jel szerint a 3. századi doni nomádok körében bekövetkezett kulturális változások kiindulópontja egy külső migrációs impulzus lehetett, amely során a Kaukázus központi előteréből az északról határos sztyeppe felé vette útját a lakosság egy része. A Kaukázus előtere és a Don-medence lelőhelyei között átmeneti láncszemet jelentenek a Sztavropol vidéki sztyeppék, ahol az utóbbi években a doniakhoz igen közel álló, késő római kori kurgános katakombás sírok kerültek elő (Veszjolaja Roscsa I—III, Zsukovszakaja, Csograj IX) (ROMANOVSZAKAJA 1986, 77-80 stb.). A temetkezési rítus fejlődése azon az alapon mehetett végbe, hogy a sztyeppe lakossága fokozatosan átvett néhány társadalmi ranghoz igazodó rítus normát a jövevényektől. Ezzel lehetne megmagyarázni a padmalyos sírok ideájának leépülését is (a 4. századi doni kurgánokban egyelőre ismeretlenek), valamint az észak-kaukázusi kulturális asszociációk megnövekedését a késői csoport sírjaiban. Történeti, kronológiai szempontból a második csoport — vagyis a fejlett, késői 4. század — sírjai jól illeszkednek a tanaita alánok Ammianus Marcellinus által közölt jellemzésébe (BEZUGLOV 1990, 86). Retrospektív módon az első csoport sírjait ugyanúgy tarthatjuk tanaita alánnak. Ammianus szerint ez egy nomád nép, az osztrogótok szomszédjai, akiket 370-375 körül a hunok alávetettek, és a hun szövetség tagjaivá váltak (BEZUGLOV 1990, 81). Ammianus szövegéből következik az is, hogy a tanaita alánok azonosak a keleti alánokkal vagy a volt masszagéta alánokkal, szemben az általa említett „európai alánokkal". Ez utóbbiakkal azonosíthatjuk minden jel szerint a kur4 Afö temetők: Inkerman, Aj-Todor, Ozemoje III, „Szevasztopolszkij"szovhoz, Keres, Phanagoria, Cherszonesszosz.