A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 14. (Szeged, 2012)
HORVÁTH Csaba: A szociáldemokraták és a bolsevikok viszonya az 1918-19-es polgári kísérlet alatt
hulló pártrendszerének helyét át tudta volna venni. A demokratikus deficit egyik legszembetűnőbb eredménye volt ez, következménye pedig, hogy a polgári politikusok mögött nem sorakozott fel a polgári réteg teljes erejével a polgári demokrácia védelmében. 7 6 A polgárinak tekinthető politikai tér 1919 elejére több részre szakadt, éles belső ellentétektől szabdalva. A polgárság mellett a „vidék", az ország többségét kitevő parasztság sem állt készen a megoldandó feladatokra. Viszonylagos szervezetlensége mellett a paraszti társadalom különböző rétegei nem tudtak egységes politikai erővé fejlődni. A Kisgazdapárt nem volt képes a rendelkezésre álló rövid idő alatt megfelelő mélységben kiépülni. Lassú politikai térnyerése, decemberi-januári bizonytalansága, jelentősen eltérő taktikai lépései mellett világosan mutatja a parasztság elsőszámú politikai képviseletének gyengeségét, hogy a válságos pillanatban nem volt képes kikerülhetetlen politikai erőként fellépni. Az országban nem jelentkezett egy elsöprő erejű, paraszti ihletettségű demokratikus vihar, a Kisgazdapárt pedig nem volt képes egy ilyen vihart előidézni. A háborús veszteségek és az oroszországi bolsevik forradalom a német és az osztrák-magyar szociáldemokráciában új helyzetet teremtett. A nagy támogatottsággal rendelkező Kautsky-féle irányvonalat követő centrum válaszúthoz ért. A polgári rendszer az adott viszonyok közepette nem tudott konszolidálódni, a szociáldemokraták pedig nem tudták reformjaikat a gyakorlatba átültetni. Az akut válság, mely a kor politikusainak szemében egyértelműen forradalmi helyzetet jelentett, radikális irányba lökte a szociáldemokratákat. A német szociáldemokrata centrummal ellentétben azonban az a meggyőződés, hogy forradalmi helyzetben forradalmi politikát kell egy marxistának követni, erősebbnek bizonyult a polgári rendszer védelmében való részvétel vállalásánál. Az oroszországi bolsevikok taktikáját azonban lényeges kérdésekben elvetették, tették mindezt úgy, hogy közben a bolsevikok magyarországi frakciójával kiegyeztek. Az adott politikai-társadalmi viszonyok közepette a súlyos válságban lévő ország megmentésére hívott munkásosztály, mely önmagában hordozta a frissen ható „keleti marxizmus" 7 7 radikális intenzitását, nem vállhatott a megbicsaklott polgári rendszer rendíthetetlen támaszává. A munkásság szervezett része a polgári demokráciát nem védte meg, ugyanakkor szocializmus elképzelése, képzete eltért a lenini Oroszország gyakorlatától. A legszembetűnőbb különbségek a tanácshatalom időszakában már felszínre törtek, egyik ilyen lényeges elem, hogy bár a munkáshatalom biztosítására a többség elfogadta az erőszak alkalmazását, de a vörös terror bolsevik típusú, rendszerszerű alkalmazását elvetette. A proletárdiktatúrát a bolsevikoktól eltérően értelmezték, elképzeléseikben a többség diktatúrája „legrosszabb esetben csak a polgári társadalom egy kis töredéke szabadságképzetével ellenkezhet, de nem a szabadságfogalommal magával". 7 8 1919. március 21.-én elsősorban nem a demokráciára mondott nemet a munkásság, hanem a kapitalista társadalmi-gazdasági rendszerre, a csődöt mondott és korruptnak megismert régi képviseleti rendszerre, valamint az antant és fiatal szövetségeseinek 76 LITVÁN György: Októberek üzenete. 270-271. o. 77 Jászi megfogalmazásában „bolsevista neomarxizmus". Jászi: Magyar kálvária. 90. o. 78 SZABÓ Ervin: A társadalmi fejlődés iránya. In. Szabó Ervin: Hol az igazság? Szerk.: Remete László. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1977. 241. o. 154
