A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 13. (Szeged, 2010)
KRATOCHWILL Mátyás: A szegedi vár és környéke a 18. századi erődítések és Mátyás újjáépítések után 1775 körül
A vár többi része továbbra is az osztrák helyőrséghez tartozott. Kaszárnyák, tiszti lakások, hajóvontató, csatornaépítő rabok nyomorúságos állomáshelyéül szolgált. Az itt lévő viszonyok jellemzésére: A kazamaták eredetüeg is, a felső, takaró földfeltöltésen átszivárgó víz miatt nedvesek, egészségtelenek. A körülvevő omladozó, posványos állóvizű várárkok bogarak és patkányok tenyészhelyei. Az induló átalakításkor, 1785-ben a déli kapu ledőléssel fenyegető tornyának háromnegyed részét el kellett távolítani. Az ablakokat vasráccsal látták el. Az 1785-ben még felszentelésre váró helyőrségi templom 1810-re olyan rossz állapotba jut, hogy tornya lebontásra, teteje újjáépítésre került. 1 4 A várbeli fenyítőház 1831-ig működött, majd 1833-1848-ig az ide deportált olasz foglyok őrzőhelye, míg 1869-1872 között a Ráday-korszakban ismét börtön, az alföldi betyárvilág felszámolóhelye. A déli várfal elé kiugró, omladozó falszakaszt, az egykori palota részét 1859-ben; a délkeleti vízi torony melletti falszakaszt az alsó és felsőváros közötti út rövidítésére bontották le, közakaratból, 1877-ben. A város már a 19. század elejétől folyamatos, egymásra épülő tárgyalások, alkuk sorozataként érleli a kisajátítás, a lebontás, a várért ellenértékként kért új laktanya ügyét. A város közepét elfoglaló vár, a város szuverenitását gátló intézkedéseivel hosszú idők óta konfliktushelyzetek okozója volt. A vár erődítési terjeszkedése a város fejlődésének akadálya lett. Állagának fokozatos romlásával komoly ellenszenvet váltott ki a város vezetésében és lakosságában egyaránt. A sajtó évtizedeken át figyelemmel kísérte a kisajátítás menetét, hangoztatva a végső célt, a vár eltávolítását. Megmentését tudomásunk szerint soha senki sem kezdeményezte, „...e túlterhelt nagy város, nem nélkülözheti az országra csekély hasznot hajtó tért, amelyen a vár nevezet alatt ismeretes rút patkányfészek áll. Szeged átka ez a szívébe fúródott seb, amelyet minden ősi emlékezet daczára, egy népet szerető kormánynak szent kötelessége eltenni láb alól...ez a vár életünknek útját állja." írja 1870-ben a Tiszavidéki Újság. A kisajátításra, a régen vágyott lebontásra végül az 1879-es nagy árvíz utáni újjáépítés, a városrekonstrukció során 1881-82-ben sor is került. 1879-ben a király "...oda adományozta a város közönségének a város kellő közepén feküdt váracsot; amely a város fejlődésében már régen akadályul szolgált; azért annak eltávolításával még egyrészt a város egyik régi vágya teljesedett be, másrészt azzal a legszebb és legértékesebb telkek jutottak a város birtokába.." A legilletékesebb kortárs, a városrekonstrukciós terv megalkotója Lechner Lajos összegzi így a bontás tényét 1891-ben, a „Szeged újjá építése" című könyvében. Sajnos, ezzel az elhamarkodott döntéssel — ekkor még gyakorlatilag műemlékvédelem híján —, nem csupán Szegedet fosztották meg egyik legrégibb építészeti emlékétől; a vár egykori területén a mai napig is a város kezdeteit rejtő történeti magjától, hanem lebontásával a tágabb környezetünk legnagyobb síkvidéki erődített téglavárát is sikerült felszámolni. 14 VAJNA 1906/1. 176-187. 50
