A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 13. (Szeged, 2010)

HALMÁGYI Pál: A Pulitzer kultusz Makón (1911-2009)

idejűleg az anyagi függetlenséget is fenntartja — elsősorban természetesen a hirdetők ellenében, vagy a Pentagon-iratok esetében, az amerikai kormány hatalmával és haragjával szemben. Mind Bradlee, mind Graham könyve szemléletesen mutatja 1971 feszült napjait, amikor a New York Times, csakúgy, mint a The Washinton Post, szembeszállt az amerikai kormánnyal és óriási anyagi és személyes kockázatot vállalva megjelentették a mindaddig titkos Pentagon iratokat, melyek belülről adnak választ az Egyesült Államok vietnámi szerepvállalásának miértjeire és hogyanjaira. Ajánlom figyelmébe ezt a három könyvet mindenkinek, akit érdekel a sajtószabadság fogalmának igazi tartalma, és az hogy ennek milyen jelentősége van a mai Magyarországon. Ezzel pedig engedjék meg, hogy néhány szót ejtsek a magyar újságírás mai állásáról az ország modern történelmének ebben a fontos szakaszában. Ha Pulitzer József ma élne, vajon milyen magyar írott és elektronikus sajtót látna szívesen? Szerintem, ezt mondaná: Olyan újságokat szeretnék, melyekben tényeken alapuló cikkek dominálnak; ahol az alapos oknyomozóriportok már-már közhelyszámba mennek; és ahol az információkat úgy találják, hogy azok az átlagos olvasó számára is érthetőek. Olyan elektronikus sajtót szeretnék, ahol virágzik a verseny, ahol nem a politikai pártok akarata, hanem az események hírértéke és a piac dönti el, hogy mi kerül adásba. A szabad sajtónak minden demokráciában két alapvető funkciója van: egyrészt informál és tanít, másrészt hű kutyaként őrködik a mindenkori kormány és más fontos társadalmi intézmények felett. A magyar sajtónak mindkét területen van még tanulnivalója. Ahogy E.J. Dionne írja ugyancsak egy közelmúltban megjelent könyvben: Senki sem választotta meg a sajtót, az mára mégis fontos részét alkotja mindennek, ami a politikával, a választásokkal és a közvélemény formálásával kapcsolatos. A magyar újságok sokszor pusztán a hivatalos sajtóközleményekből nyerik információikat. Ehelyett az újságíróknak állandóan keresniük kellene azokat, akik első kézből tudnak beszámolni az eseményekről, válaszolni tudnak a kérdésekre; sőt, a riportereknek azt is el kellene érniük, hogy a médiumok hozzájuthassanak meghatározó dokumentumokhoz. Ez persze nem könnyű. A magyar politikai elit csak most kezdi megtanulni, hogy felelnie kell a társadalomnak és meg kell osztania az információkat. De ha a sajtó nem nyüzsög, és nem furakodik, a politikusok soha nem tanulják meg, hogy elszámolással tartoznak. Hasonlóképpen, az írott sajtónak sokkal nagyobb terjedelmet és energiát kellene szentelnie különböző témák és események elemzésének. A Postabank-pánik kapcsán egy újságíró azt írta, hogy a sajtó jól kezelte az esetet, mert nem tárta fel a bank hibáit, nem írt annak támogatóiról, illetve ingatlanügyeiről, hanem inkább csak nyugtatgatta a lakosságot. Szerintem éppen az ellenkezőjére lett volna szükség. A sajtónak éppen hogy az lett volna az elsőleges feladat, hogy megvizsgálja a bank anyagi helyzetét, és az adatokat a közvélemény tudomására hozza. Egy másik példa: a Nyilvánosság Klub, amely részletesen elemezte a Tocsik-ügy sajtóvisszhangját, arra a megállapításra jutott, hogy egyetlen magyar újság sem járt alaposan utána az esetnek, és sehol sem jelentek meg olyan elemző írások, melyek hasonló botrányok kitörésekor jellemzőek az olasz vagy amerikai sajtóra. Megint 230