A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

BOGOLY József: Ágoston Ars memoriae 1860-1865. Roediger Lajos emlékirata. Makói évek

Cserey Ignácz ezredes, Gyerőffy, a búsköltő és Zay Róbert, Posonyi János, Szilvássi István és mások, továbbá testvérnéném oktatói, Szeremlei Sámuel, mint hitoktató, szalárdi Molnár Albert, az irodalom és történelem tanára, gyakran föl­keresték házunkat. Reám pedig akkoriban nagy szükség volt, mert a faggyú­gyertya világában kinek másnak kiálthatták volna: „koppancs". Amikor meg di­vatba jött a moderatur lámpa, akkor meg már beleszoktam a nagyok közé, meg akkor is kellet forgatni a lámpa kulcsát, és még szükség is volt reám, mert amikor atyám és Cserey bácsi Szeremlei tiszteletes úrnak diktálgatták a magyar szabad­ságharcra vonatkozó adataikat, akkor nekem kellet a nagy térképben (A magyar szent korona országának térképe. Buda, 1863. Nagel és Wischan. Rajzolta: Skrieszerwski Adolf) kikeresgélni a helyneveket. Ebből az időből őrzöm a mai napig Kampis Tamásnak Szeremlei Sámuel által fordított „Krisztus követése" című munkáját. Egy estén összes ismerősei atyámnak megjelentek házunknál és sok szó folyt Smolka reichsrathi lengyel képviselőnek, a Reichsrathban tartott beszédéről, mely felől csak serdültebb koromban értettem meg, hogy az a magyarság apothe(o)zisa volt. Ilyen környezetben nőve föl, nem csoda hogy én a Szondi úr vizsgálatán ilyen kezdetű költeményt szavaltam: „Nincs nevetségesebb az embernél". Hiába született meg ez idő tájban a milligyertya, amelyet már nem kellett kop­pantam, én mégis csak a nagyok között maradtam. Atyám úgy nevelt, hogy vasár­naponként, midőn hazaérkeztem a ref. istentiszteletről, egyik vasárnapon elvitt a rom. kath. templomba, másik vasárnapon a gör. kath. vagyis orosz templomba, sőt elküldött az izraeliták zsinagógájába is, arra tanítván, hogy Isten minden­kiben egyformán jelen van. Egy napon a rom. kath. templomba mentünk, hol Szé­chenyi István gróf requiemén gyászolt a makói magyarság. A gyászistentisztelet végén atyám ölbe kapott engem azon utasítással, nézz szét, nem látsz-e zsandárt. S mivel nem láttam, atyám rázendített a „Szózat"-ra. „Akkor még az volt a Himnusz." Nem volt akkoriban olyan magyar úriház, melynek falán ott ne díszlett volna gróf Széchenyi Istvánnak kőnyomatú arcképe, alatta ezen sorokkal: „így ápolá galambjait. Fúván az édes bús dalt Melyet honszerelem S érző szíve sugalt." Nem sok idő telt el, midőn ismét requiemre szólította a rom. kath. templom ha­rangja a makói magyarságot. Az „öngyilkos" ref. vallású Teleky László grófot pa­rentálta el Bogyó apátplébános. Ezen alkalommal is felhangzott a „Szózat", de el­következett erre az apátplébános gyásza is. Ám a Teleky László gróf temetését ábrázoló kőnyomatú kép megjelent az úrilakok falán. Pedig akkor Bach volt a mindenható úr az osztrák császárságban és spiclijei mindenfelé bőven el voltak szórva az egész országban. És mégis ez idő tájt írta az élclapok költője, Kipfelhauser úr, a széltében szavalt híres költeményt:

Next

/
Thumbnails
Contents