A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

LENGYEL András: Egy Tömörkény-kötet kiadástörténetéhez. Vízenjárók és kétkezi munkások (1902)

amely a kötésben megnyilvánul, még erősen 19. századi, „vidékies". Egészében inkább tartozik a milleniumi korízléshez, mint ahhoz a könyvművészeti paradigmához, amelyet rövid pár év múlva majd Falus Elek könyvtervezői tevékenysége fémjelez, s a modern magyar irodalom szecessziós kiadványainak arculatát határozza meg. A borítófedélbe nyomott, aranyozott girlandok pedig határozottan egy korábbi ízlésvilágra vallanak. Ez persze nemcsak a nyomda és a könyvkötészet rutinját, de valószínűleg a szerző „tradicionális" könyves ízlését is mutatja. A „díszmű" korabeli kritériumai sejlenek itt föl. Az pedig mindenképpen Tömörkényt jellemzi, hogy a borítófedélbe applikált vignetta Vágó Pál realisztikus formálású kubikus-ábrázolása. (A kép eredetijét, tudjuk, Tömörkény megőrizte: otthonában tartotta.) Maga a szöveg, bár szinte fölkínálja a félreértelmezést, sokkal „modernebb", újszerűbb. A tematika ugyan tényleg „néprajzias", egy elmúló, kivesző premodern világot idéz föl (a kritika hosszú ideig a könyvnek s az életműnek csak ezt a vonását érzékelte és általánosította), de maga a megírás módja, a láttatás milyensége már valódi modern teljesítmény. Minden, máig élő ellenkező vélekedés dacára nem néprajzi földolgozásról van szó, belletrisztikus témakezeléssel, hanem egy premodern világ éles, tiszta rajzú megjelenítéséről. A szerző beállítódását persze nagyon is jellemzi az ábrázolt tárgyiasság premodern, azaz modernnel szembenálló jellege, de az írói attitűd szempontjából az a lényeges mozzanat, hogy az ábrázolt világ éles, tiszta rajza és a szerzőnek saját jelenével szembeni mentális oppozíciója egy, az ábrázolt tárgyiasságon is keresztüljövő textuális „líraisággal" telítődik. (Közvetlen kollégái alighanem ezt érezték meg és fejezték ki a maguk módján, amikor Tömörkénynek, a prózaírónak a „költészetéről" beszéltek.) Ez a szöveg textúrájában fölfedhető implicit líraiság azonban egyáltalán nem érzelgős — Tömörkény nagyon is rejtőzködő alkat volt, önmagát csak közvetve fejezte ki. Bori Imre,

32 aki Tömörkényt — helyesen, sőt követendő módon — a modernség körében tárgyalja, persze, némileg téved: ő ugyanis Tömörkényt, élve bizonyos kínálkozó analógiákkal, a naturalizmus körébe utalja. Ám ha figyelmesebben olvasunk, kiderül, nem erről van szó. Tömörkény a modernségének inkább ahhoz a vonulatához tartozik, amely — a modernitás súlyos antinómiáit érzékelve, azokra reagálva — az el- és kivágyódás érzületét egy „egzotikus", premodern világ megjelenítésén keresztül fejezi ki. (Ennek a művészi lehetőségnek az emblematikus kortárs-realizálódása a „tahitiek" francia képzőművészeti fölfedezése, Gauguin művészete.) Sajnos, e téren a magyar irodalomban Tömörkény meglehetősen egyedül állott (legföljebb a teljesen más „tematikájú", de hasonló attitűdű Krúdy említhető vele együtt), így recepciójába bele volt kódolva a „néprajziasság"-ként való félreértés. S mivel írásainak realisztikus tárgyiassága egy üyen jellegű olvasásnak meg is felelt (a szaknéprajzosok máig találnak benne földolgozható „anyagot"), életformája külső elemei (szegedisége, múzeumi alkalmaztatása stb.) pedig erre az értelmezési lehetőségre mintegy rá is erősítettek, a magyar szellemi élet a téves, de könnyebbik értelmezési utat választotta: Tömörkényben a „néprajzi írót" (s a „magyart") látta és láttatta. 32 Bori Imre: A népélet naturalistája: Tömörkény htván. In: B.I.: A magyar irodalom modern irányai II. Naturalizmus I. Újvidék, 1989. 146-155.