A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

VlNCZE Gábor: „A rendőrségi és népbírósági eljárások... egyre több lelkészi személyre terjednek ki". Egyházi személyek elleni hatósági eljárások a Békés-Bánáti Református Egyházmegyében (1945-1948)

és új ítélet hozatalára utasította a szegedi népbíróságot, mert szerinte a korábban megállapított tényállás „hiányos, téves ténybeli következtetéseken alapszik, s így felülvizsgálatra nem alkalmas."

78 A szegedi népbíróság 1949. augusztus 22-én meghozott újabb ítéletében Vecseryt bűnösnek találták a Nbr. 15. §. 5.) pontjába ütköző „népellenes bűntett" elkövetésében, ezért a Nbnov. 11. §. B.) pontja, a Nbnov. 1. §. 8.) pontja és a Nbnov. 2. §. 5.) bekezdés alapján főbüntetésként egy év szabadságvesztésre és öt év politikai jogvesztésre ítélte. Mivel az államügyész súlyosbításért, a védő pedig enyhítésért fellebbezett, az ügy a NOT elé került. A másodfokú tárgyaláson 1950. január 12-én a Nbnov. 2. §. 5.) bekezdés alkalmazásával főbüntetésként két évi letöltendő börtönbüntetésre ítélték, mert „az irányadó tényállás alapján tényként megállapítható, hogy a református »lelkesz« [sic!] ahelyett, hogy a kritikus helyzetben lévő és nála 1944 nyarán a keresztyénség újbóli felvételére jelentkező Weiszné Fekete Juliannát és ennek fiát ebbeli szándékukban segítette volna, a visszatérésüket elodázta, majd Weisznét szerelmével üldözte és a rendőrségen feljelentette." Az a NOT-ot már nem érdekelte, hogy mindaz, amit az indoklásban megfogalmaztak, kizárólag csupán a rokonság állításán alapult... Vecsery Lajos a Budapesti Állambiztonsági Büntető Intézetből 1952. február 19-én szabadult, de egy jó ideig nem tudott lelkészként elhelyezkedni, a székkutasi Gyapotkutató Intézetnél lett alkalmazásba véve, csak 1956ban kerülhetett vissza a lelkészi pályára. Az 1944-47. között a négy református egyházkerületben egyházi személyek ellen indított eljárások számát a kutatás jelenlegi állapotában még nem lehet megmondani. Révész Imre 1947-es püspöki jelentéséből csak az derül ki, hogy a tiszántúli egyházkerületben — a püspöki hivatalba befutott adatok szerint — 1944 vége és 1947 május vége között negyvenkét lelkész, tizennégy tanár és harmincegy tanító került valamilyen letartóztatásba. Az egyházi személyek majd húsz százaléka ellen folytatlak rendőri eljárást (igaz, másodfokon mintegy kilencvennyolc százalékukat fölmentették)! Jogerősen nyolc lelkészt és két tanárt ítéltek szabadságvesztésre.

79 Mindezek az adatok is azt bizonyítják, hogy ellentétben a szakirodalom egy részének tendenciózus hallgatásával vagy azzal az állítással, miszerint csak 1948-49-től folyt a lelkészek, egyházi alkalmazottak üldözése, valójában ez már 1945-ben elkezdődött. Ez is azt igazolja, hogy felülvizsgálatra szorul az a sokakban élő kép, miszerint az 1945-47-es évek a Rákosi-diktatúrával ellentétben a „szabadság és demokrácia" esztendői lettek volna. 78 Uo. 16. 79 Debreceni Protestáns Lap (az egyházkerület hivatalos közlönye), 1947. június 15.