A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)
VlNCZE Gábor: „A rendőrségi és népbírósági eljárások... egyre több lelkészi személyre terjednek ki". Egyházi személyek elleni hatósági eljárások a Békés-Bánáti Református Egyházmegyében (1945-1948)
Bár számos egyházi személy került népbíróság elé, sokakat még az igazoló bizottságok marasztaltak el. Ezeket az Ideiglenes Nemzeti Kormány által kibocsátott 1945. január 4-i 15/1945. M. E. számú rendelettel állították föl. Feladatuk kezdetben a közalkalmazottak háború alatti politikai magatartásának fölülvizsgálata volt, később a társadalom szélesebb rétegeire (pl. magánvállalkozókra) is kiterjesztették a „vizsgálódásukat", hogy megtudják: „kik ártottak a magyar nép éredekeinek". Minden járásbíróság székhelyén legalább egy igazolóbizottságot kellett létesíteni, melyet a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt párt (a Független Kisgazda- és Polgári Párt — FKGP, Polgári Demokrata Párt — PDP, Nemzeti Parasztpárt — NPP, Magyarországi Szociáldemokrata Párt — MSZDP, Magyar Kommunista Párt — MKP) és az Országos Szakszervezeti Tanács egy-egy kiküldöttje alkotta, emellett még két behívott tagja is volt a bizottságnak: egy jogi képesítésű állampolgár és az érintett munkahely korábban igazolt tagjainak egyike. Az igazolás egyúttal az alkalmazás feltétele volt. Az elmarasztaló határozat ellen az ítélőtáblák székhelyén működő népbirósági különtanácsokhoz lehetett fordulni. 19 Fontos azonban megjegyezni, hogy egyfelől az eljárás alá vont személy eleve prejudikált helyzetben volt, magának kellett bizonyítania az ártatlanságát. Másfelől pedig az igazolás nem jelentett automatikus védelmet a további zaklatástól, ugyanis az igazolt személy utólag a népbíróság elé kerülhetett. nn Az igazolandó közalkalmazottak között külön nem voltak megemlítve, ezért az egyházi vezetés kezdettől fogva úgy vélte, hogy a lelkészekre nem terjed ki a rendelet hatálya, tehát a világi hatóság helyett majd az egyházak maguk bonyolíthatják le az igazolási eljárást. Emiatt a négy református egyházkerület létrehozott egy-egy igazolóbizottságot, mely a lelkipásztorok és a vallásoktató lelkészek igazolását végezte el. Hódmezővásárhelyen a Tiszántúli Református Egyházkerület Tanácsának 1945. január 16-án hozott határozata alapján alakított igazolóbizottság május 3-án nem csak azokat a lelkészeket nyilvánította igazoltnak, akik bevárták a ni on „felszabadulást", hanem azokat is (Nagygyörgy Sándort és Eperjesi Mihályt ), akik a front közeledtekor családi okok miatt elhagyták a várost, de hamarosan visszatértek a gyülekezetükhöz. 19 Bővebben lásd PALASIK 2000, 71-73. 20 2. §.: „A jelen rendelet alkalmazása szempontjából közalkalmazottnak [kell tekinteni] az állam, a törvényhatóság, város vagy község közigazgatási, igazságszolgáltatási vagy gazdálkodási tennivalóinak" teljesítésével megbízott személyeket, valamint „ugyanúgy a felekezeti iskolák, hivatalok és intézmények alkalmazottait is." Magyar Közlöny, 1945. 1. sz., 3. 21 Nagygyörgy Sándor (Hódmezővásárhely, 1903.-Solymár, 1973.) A debreceni teológia elvégzése után 1929-1930-ban Újfehértón, 1930-1931-ben Buj-on, majd Hódmezővásárhelyen volt segédlelkész. 1936-tól 1959 áprilisáig a Hódmezővásárhely-tabáni gyülekezet megválasztott lelkészeként szolgált. A városból — politikai okokból — Bartha Tibor püspök Hajdúbagosra helyeztette, onnan ment nyugdíjba 1966-ban. 22 Eperjesi Mihály (Karcag, 1903.-Debrecen, 1986.) a teológia elvégzése után 1927 szeptemberétől 1928 végéig gégényi segédlelkész volt. 1929-től 1952 végéig állami hitoktató lelkészként szolgált Hódmezővásárhelyen. Ekkor Péter János püspök — politikai okokból — elhelyezte a városból, 1953. közepétől Nyírbátorban lett parókus lelkész a nyugdíjazásáig, 1978-ig. Vezetéknevét a forrásokban olykor „y" betűvel írták, de ő az általunk közölt formában használta a nevét.