A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 10. (Szeged, 2007)

LENGYEL András: A Szegedi Népszava „gleichschaltolása” (1948)

óta hat hónap telt el, de ígéretét többszöri sürgetés ellenére sem váltotta be, de nem is válthatta be, mert üyen bizonyítékok nincsenek, nem lehetnek." Az, hogy mi itt az igazság, informálta-e az amerikai újságírókat Magyar László, nem dönthető el. De egy valami bizonyos. Az 1947-es választás az úgynevezett kékcédulás választás volt, a választási visszaélések megszeUőztetése pedig nyilvánvalóan kellemetlen volt az MKP számára. Ha tehát — okkal vagy ok nélkül — Zöld Sándorék úgy vélték, hitték, hogy a kiszivárogtató Magyar László volt, a maguk szempontjából joggal lendültek támadásba: a hazaárulás vádjával, bár álságos módon, de a vélelmezett informátort igyekeztek diszkreditálni, hitelteleníteni. Ez az eset mindenesetre — függetlenül attól, hogy Magyar csakugyan adott-e ki információkat az amerikaiaknak, avagy alaptalanul gyanakodtak rá — önmagában is megmagyarázza az MKP Magyar Lászlóval való szembefordulását. Aki kimarad a stikliből, az — márcsak erkölcsi autoritása következtében is — szükségképpen veszélyes. Ilyen előzmények után következett be Zöld Sándor 1948. február 1-i nyüvános támadása. „Zöld Sándor most vasárnap megismételte újabb formában ezt a fél év előtti merényletét" — írta erről Magyar. Majd így folytatta: „Erre se mondhatok mást, mint az előbbire: aljas rágalom, minden egyes szavában becstelen alávalóság. Politikai múltam, beáUítottságom logikaüag, szinte fizikaüag is kizárja annak a lehetőségét, hogy én rágalmazó kijelentéseket tehettem volna arra a demokráciára, amelynek eléréséért diákkorom óta céltudatosan, igen súlyos személyi kockázatokat vállalva és egyéni érdekeket feláldozva harcolok." Magyar, aki e konfliktust — az adott helyzetben érthetően — igyekezett az ellene irányuló szubjektív inszinuáció keretei közt tartani, kerülve a két párt közötti elvi összeütközés lehetőségének a bolygatását — természetesen nem volt naiv. Nyüvánvalóan tudta, tudnia kellett, hogy itt nemcsak az ő személyes problémájáról volt szó, s a szociáldemokrata pártnak — ha még módja van rá — célszerű lenne megvédenie őt. Ennek, óvatosan, hangot is adott: „Sipos elvtárssal a ma déli telefonbeszélgetésünk alkalmával közöltem, hogy a becsületemet ért legújabb támadást is a pártom eUeni merényletnek érzem és ez is egyik oka annak, hogy pártomtól kérek védelmet. Úgy érzem, a pártomnak kell gondoskodnia arról, hogy megfelelő elégtételt kapjak a méltatlan és brutális bántalomért, ami nemcsak engem, hanem különben jelentéktelen személyemen keresztül magát a pártot is érte." Ez az érvelés a maga nemében nem is rossz: védelmet kér és remél, de éppen az ügy elintézhetőségének érdekében, nem élezi elvi szembenáUássá a konfliktust, nem hozza olyan helyzetbe a szociáldemokrata pártvezetést, amelyet az már semmiképpen nem vállalhatott volna. Egy valamivel azonban Magyar nem számolt: az események már túlmentek azon a ponton, ahol egy üyen ügy még „józan okossággal" kezelhető lett volna. 5. Magyar László levele mindenesetre eljutott a címzetthez. Justus Pál elolvasta és rávezette megjegyzését: „Lássa: sajtóosztály! / Holnapi sajtóbiz. elé! / II.6. / Justus". Ez a megjegyzés nyüvánvalóvá teszi, hogy az üggyel a legmagasabb szinten foglalkoztak. A párt főtitkára, Szakasits Árpád, és a párt vezető ideológusa, Justus Pál egyaránt tudott róla, s valamiféle véleményt is kialakított. Sajnos azt, hogy a „holnapi", azaz február 7-i sajtóbizottsági ülésen müyen érvek és megfontolások kerültek elő, egyelőre nem tudjuk. A fönnmaradt iratokból csak a „vég-