A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

minden megmozduláson. Ha emlékezetem nem csal a Somogyi utcán és az Oskola utcán vonultunk végig igen jelentős tömeg által kísérve. Mind többen és többen csatlakoztak a vonuló-kísérő emberekhez. Ismét egy jelszavakat skandáló tüntetés kerekedett ki. Zúgott az „aki magyar velünk tart" toborzó-hívogató. A hídhoz közeledvén mind gyakrabban hangzott el a „vesszen Gerő" követelés. Nyüván ennek az lehetett az oka, hogy a régebbi Tisza-híd Gerő Ernő „hídverő" korszakában épült az 1944-ben felrobbantott régi hídnak a helyén. Felérve a hídra úgy választottuk ki az alkalmas helyet, hogy az lehetőleg a vízfolyam közepe felett legyen. Új-Szeged felé haladva a jobb oldali meglehetősen széles „korlátra" állítottuk fel a nagy — talán két-két és fél méter nagyságú — csillagot, hogy onnan a folyóba zúdítsuk. Már áüt a csülag a híd korlátján, már-már bülent volna a folyó felé, amikor jött Szeged felől — talán a Széchenyi tér irányából — egy motorkerékpáros férfi. Úgy harminc-negyven év körüli életkorú lehetett. Viharkabátot viselt övvel. Motorkerékpárja az akkoriban igen gyakori Csepel 125 típusú volt, úgy emlékszem a régebbi lemezvülás kivitelben. A férfi megállította a járművét, leszánt róla, a nyakában lógó táskájából elővett egy fényképezőgépet és ránk szólt. „Várjatok srácok lefényképezem a nevezetes eseményt" — mondta. Mi üggyel-bajjal visszatartottuk a csülagot, próbáltuk egyensúlyozni a híd „korlátján". Imbolygott egy darabig a nagy szerkezet, aztán nyugalomba jutott és megáüt egy darabig. Ez a visszatartó-egyensúlyozó művelet meglehetősen lekötötte valamennyiünk figyelmét, így akarva-akaratlanul hátat fordítottunk az ismeretlen fényképezőnek. Ennek a momentumnak később igen nagy jelentősége lett. Dolgát végezve az ismeretlen motorkerékpáros a járművére ült és Új-Szeged felé távozott. Akkor mi bülentettünk egy kicsit a csillagon és az a mélybe zuhant. A nagy monstrum hatalmas csobbanással a folyóba csapódott és eltűnt az általa kavart habok-huüámok között, amit nagy ovációval fogadtunk mi is és a bennünket kísérő,körülvevő tömeg is. A hídjelenet után tovább folyt a felvonulás, a tüntetés. A Széchenyi térre a Városháza elé mentünk aznap délután. Az épületet rendőregyenruhás személyek — lehet, hogy nem is valódi rendőrök? — őrizték. Itt is változatlanul harsogta a tüntető tömeg a már megszokott jelszavakat, követeltük a torony tetején akkor még meglevő csülag eltávolítását, énekeltük a Himnusz-t és a Szózatot. Jól megmaradt emlékezetemben a Városháza bejáratánál álldogáló-támaszkodó „rendőrök" pimaszul öntelt, szinte arcátlanul magabiztos arckifejezése. Pökhendi módon társalogtak egymással, cigarettáztak és az általunk énekelt Himnusz hallatán a szemünkbe vigyorogtak. Arrogáns magatartásuk egyre inkább felpaprikázta a tömeget. Ekkor hangzott el a felhívás a másnapi felvonulásra és a Széchenyi térre tervezett nagygyűlésre. Természetesen a másnapi felvonulástól sem maradhattunk távol. Nagyon sok ember gondolkozhatott így, mert talán a korábbiaknál is nagyobb létszámú tömeg gyűlt egybe. Ekkor is már említett osztálytársammal voltam együtt. A vonuló tüntetőkkel amikor bekanyarodtunk a Takaréktár utcába, már láttuk, hogy az utca és a Széchenyi tér torkolatát egyenruhás személyek zárják le. Katonák voltak, vagy katona ruhába bújtatott más fegyveresek lehettek. A tömeg lassan, kissé a korábbinál visszafogottabb tempóban, de érezhetően nem megfélemlítve haladt előre.