A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

LENGYEL András: József Attila „kedves fiatal professzora”. Tóth Béla (1897-1958)

idők egyik legnagyobb magyar irodalomtörténész egyénisége, Horváth János (1878-1961) tanította, így ő lett egyik legközvetlenebb irányítója Tóth Béla tanulmányainak is. Horváth János ezekben az években írta meg alapvető jelentőségű művét, A magyar irodalom fejlődéstörténete című monográfiáját, s tanítványait ennek formálódó koncepciója szerint látta el feladatokkal. Ilyen „szakvizsgái" dolgozatokat íratott velük: Az irodalmi tudat fejlődése a régi magyar irodalomban (Kerecsényi Dezső), A régi magyar epikus stíl és Gyöngyösi szerepe (Barta János), Csokonai s az irodalmi ízlés problémája (Féja Géza), A Himfy-féle költői stíl és utótörténete (Tóth Béla). A nagy professzor hagyatékában megmaradt 1922-ben írt, év végi csoportjellemzése diákjairól. Ebből érdemes itt is idézni, jól mutatja ugyanis Tóth Béla helyét ebben az erős mezőnyben: „Bartát fokozottan dicsérem — írta Horváth János —: a legkülönfélébb természetű i.t. [^irodalomtörténeti] tanulmányokra egyaránt hajlamos; komoly, tudós érdeklődés, velős előadás, egyéni szempont, probléma találás. Kerecsényi ugyanaz, de valami erőteljesebb, vaskosabb változatban. Tóth Béla kissé könnyedebb, modernebb ízű válfaj; kevésből jelentőst kihozni szerető (s részben tudó is), inkább inventív, mint tanulmányíró. [...] Féja: rövid, találó, mondhatnám elegáns gondolatvitel." (Korompay H. János, 2003. 88.) Ugyancsak megmaradt Horváth János 1923-ból való tanári értékelése is. Ezt is idéznünk kell. „Kerecsényi, Barta és Tóth — írta a professzor —, tehetség és eredmények dolgában is kimagaslanak. Szakvizsgái dolgozataik nem sablonos témák, hanem eddig kevéssé kultivált területen mozognak. Barta és Tóth a magyar költői stílus egy-egy korszakos változatát (a Gyöngyösi-, ill. a Himfy-félét) tanulmányozták nagy hivatottsággal. Kerecsényi pedig figyelemre méltó adatgyűjtéssel és értelmezéssel nem egy részletében új világot vet a magyar irodalmi tudat kifejlése történetére. Valamennyi tanulmány között súlyra nézve az övé a legkomolyabb; a Bartáé szép és sokat ígérő kezdet, a Tóth Béláé aránylag legszűkebb körű, de tárgyához mérten igen sikerült. Ők hárman e dolgozatokkal oly, részben töretlen útra léptek, melyen még érdemes nevet szerezhetnek maguknak a szaktudomány előbbre vitelében. Ily irányú érdeklődésük egyszersmint annak is biztosítéka, hogy tanári pályájukon az irodalmi nevelés feladatát elevenen és hatékonyan fogják tudni teljesíteni." (Korompay H. János, 2003. 88.) Az így rangsorolt Tóth Béla, aligha véletlenül, még egyetemi tanulmányai közben, 1923-ban megvédte doktori disszertációját. Az ehhez szükséges vizsgákat addigra már letette. Az ún. alapvizsgán magyar nyelv és irodalomból valamint francia nyelv és irodalomból egyaránt kitűnőre vizsgázott. Az ún. szakvizsgálaton pedig magyarból dicséretes, franciából kitűnő eredményt ért el. Doktori oklevelének kelte: 1923. június 23. Fő tárgya itt a magyar irodalomtörténet volt, melléktárgyai pedig a finn-ugor összehasonlító nyelvészet és a francia irodalom; minősítése summa cum laude. Ezzel immár a filozófia doktorának mondhatta magát. Doktorátusa megszerzése után egy vagy két félévet Párizsban töltött. Egyelőre nem dönthető el a kérdés, hogy már 1923 őszén kiutazott-e, avagy csak 1924 elején, s az sem, mi tette ezt lehetővé számára. Csak sejthető, hogy a franciás orientációjú Eötvös Collegiumban folyó képzés része lehetett ez a tanulmányút. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy 1924 januárjában már Párizsban volt. Maurice Barres című cikkének, amelyet a Prágai Magyar Hírlap 1924. január