A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

KOMOLY Pál – MIKLÓS Péter: Oltványi Pál végrendelete

rosom iránti szeretetemet fogyasztani, mint Szt. Pál védszentem büszkén emlegette római polgárságát, úgy én is azt, hogy Szeged polgára vagyok. A meggyőződés embere, illetőleg rabja voltam egész életemben, erre tanítottak engem a bécsi egyetemen hittanáraim avval, hogy ezt kell követni mindaddig, míg annak téves voltáról meg nem győznek. Ott a Pázmán Intézetben, melynek akkor Haynald Lajos később kalocsai érsek volt rectora, Simor János, később római Kardinális volt alkormányzója, az egyetem tanáraival együtt hintették szívemben — ama nevezett elveket, melyek vezényelték tetteimet mindég, de minden helyen. Igaz, hogy az elvbeni ragaszkodás nem egyszer rózsák helyett, szúró töviseket adott kezembe, de ha ezek megsebzék is szívemet, az íróasztalomon levő feszületre pülantva csakhamar türelem lett onnét vigasz gyanánt sugallva. Kempis Tamás könyvében csak a türelemmel elviselt bántalmazásokért igérte a jutalmat fent az égben. De mindamellett is nem tudok elegendő imát rebegni a jó Istennek ama kegyelemért, hogy ezen némelyek által túl szigorú és a jelen viszonyok közt már a lomtárban valóknak tartott Oberkurantismus ultramontan irányelvek mellett 60 éves hivatalos ténykedésem portyáján, úgy akart hivataloskodni úgy Temesvárt, Földeákon és Szegeden is, hogy nemcsak a király, hanem ennek minisztere is (báró Eötvös József 1869, Trefort Ágoston 1887., gróf Csáky Albin 1893., dr. Wlassics Gyula 1898. évben. (Nemcsak a tanügy terén hozott áldozatokat, hanem igazgatói hivatalomnak eredmény-dús tapintatos kezeléséért is.) Hozzám írt, és a tanügyi értesítőben is közlött leveleiben köszönetet szavaztak nekem, és ezen ténykedésemmel helyes miniszteri leiratok mellett könnyebben elviseltem a Szegedi Liberális sajtó és néha más helyekről is ellenem intézett támadásokat; ezeknek nagy részét kikerülhettem volna, ha elveimhez oly szigorúan nem ragaszkodók. Legyen ezen eljárások és elveimhezi ragaszkodásom bűn vagy erény, nevezzék azt bár konokság, vagy önfejűségnek, magammal viszem azt a már a Szeged alsóvárosi temető kápolnájában reám várakozó koporsósíromba, majd odafenn megmondják nekem, hogy erény volt-e az nálam, vagy bűnös elbizakodás. A 60 éves ténykedésem alatt történt kellemes és kellemetlen eseményeket a ftő. csanádi püspöki levéltár is előmutatja, mert az 1891, 1893., 1896., 1898. és 1900. évben beadott terjedelmes emlékirataimban elősoroltam a személyeket, de mindezeket 150 félívre terjedő életírásomban is bejegyeztem. Vegye Nagy István sógorom ezen életírásomat magához és őrizze a vele közlő utasítás szerint. Ezt nem akarom most sajtó útján közzétenni, de ha halálozásom után ennek közlése szükségesnek mutatkoznék, a netaláni támadások védelmére fölvilágosításul a ftő. csanádi káptalan az általa kórházra kezelt alapítványomból a sajtó alá rendezőnek 400 koronát, úgy a nyomda költségeket is utalványozhatja, az ezért befolyt pénz a népiskolába járó tanítványok javára fog jövedelmezni. Azonban jelen végintézetemet sajtó útján közzététetni kívánom azért, hogy az ebben fölemlített hagyományozott és alapítványosok értesülve legyenek annak szövegéről. Olyan rövid életírás közölhető e füzetben, mint aminő a Katolikus Magyarország könyvben (II. kötet 920., 926. lapon) közöltek azonképpen úgy az intézeté is közölhető ennek cikkjei föltalálhatók könyvtáram tetején. 1000 példányban kinyomtatni, árát 2 koronában határozom meg (bolti ára 60 fillérrel több) egyszáz a főpásztoroknak, megyei apácza zárdáknak, adományozóknak és hírlapoknak kiosztható. A vevők által bejött pénz a népiskolába járó tanulók