A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

MARJANUCZ László: Egy összeírás margójára. Makói pillanatfölvétel 1940-ből

A takarmányozási viszonyok nem voltak kielégítőek. Nem volt a város határában az állatlétszámnak megfelelő legelőterület. A lucernával bevetett területnek 60%-a 1939-40-ben a magas talajvízállás miatt kipusztult. A szálas takarmányban mutatkozó hiányt a gazdaközönség kukoricaszárral pótolta. Kevés területet vetettek be zabbal, így a fő abraktakarmány lovaknak, szarvasmarháknak és sertéseknek egyaránt a kukorica lett. Annak dacára, hogy zab a város határában jól termett, a gazdák keveset termeltek belőle, mert a kukorica rendszeresen nagyobb termést adott, így több jövedelmet hozott. A tejtermelés 1940-ig megfelelően alakult. 1940-ben a szarvasmarha áüomány erősen csökkent, s ennek következtében a tejtermelés visszaesett. Menynyisége első sorban a város tej szükségletét födözte, de 1941-ben már arra sem volt elég. Az eUátásról egy tejvállallat gondoskodott: a Makói Gazdák Tejszövetr kezete. Az áüatokat és áüati termékeket 1940-ben jól lehetett értékesíteni. Az egész ország területén híres makói, ún. mezőhegyesvidéki tájfajta Nónius lótenyésztés szép eredményeket produkált. Az ország minden részéről keresték és vásárolták gazdasági és katonai célokra. Ezen kívül külföldre, Németországba és Franciaországba szállítottak gazdasági használatra Nónius-lovakat, Törökországba, Görögországba és Oroszországba tenyészméneket és tenyészkancákat. Az egyes áUatfajták tenyésztési iránya a következő volt: lóból a mezőhegyesvidéki tájfajta Nónius, szarvasmarhából a hazai vöröstarka, melyet symentháli tenyésztésből származó apaállatokkal javítottak, sertésből a mangolica, juhból a cigálya fajtát szaporították. Értékesítésükkel a Makói Gazdasági Egyesület, mint társadalmi egyesület foglalkozott a gazdák érdekeinek megfelelően, kizárólag altruista alapon. Ok segítették a szarvasmarha értékesítést is évenkénti tenyészállat kiáUítással, vásár rendezésével. A vásárra hajtott tenyészállatok nagy részét Csanád, Csongrád és Békés megyei községeknek adták el tenyésztési célra. Megszervezték az export vágómarha értékesítést is. A sertéseket részben helybéli kereskedők, részben szegedi és budapesti forgalmazók, ületve nagyvágók vásárolták föl. Utóbbiak hetenként keresték föl a makói piacot és a megvásárolt állatok elszállításáról is maguk gondoskodtak. Rendszerűit teherautóval vitték őket az ország különböző pontjaiba. Evenként 5 országos állatvásárt, és minden hó második szerdáján ún. havi állatvásárt tartottak. Volt egy vágóhíd, amely csak a helyi szükséglet födözésére szükséges vágásoknak adott helyet, export vágásokra nem használhatták. A város vezetése tervbe vette az új, modern vágóhíd megépítését, de az építkezést a háború okozta pénzügyi akadályok és anyaghiány miatt elhalasztották. Jelentősebb ág volt a földművelés. Makó ebből a szempontból a Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kamarához tartozott. Határának talajminősége az alábbi megoszlást mutatta. Megközelítőleg 2000 hold tartozott az erősen kötött fekete agyaghoz, 1500 hold hordalékos agyagos-iszapos területnek számított, a többi 42 000 holdat, amelybe a város beépített területét is számították, felerészben mély, felerészt közepesen mély rétegezésű vályog talajként tartották nyilván. A kevésbé mély rétegezésű részeken szikes, vagy szikesre hajló talaj is előfordult.