A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

TÓTH István: Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján 1900-1948. A trianoni határokon belülre vetítve

A nyelvhasználat kérdése A Tanácsköztársaság bukása utáni időszak első nemzetiségre vonatkozó rendelete a 4044/1919. M.E.sz.r. a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát mondta ki. Mindenképpen figyelmet érdemel, s néhány jelentős cikkelyét meg kell néznünk. A rendelet 1919. augusztus 21-én már megszerkesztett, elfogadott volt, ám kihirdetésére — a román megszállás miatt — csak 1919. november 19-én kerülhetett sor a Budapesti Közlönyben. Egy dolog rögtön szembetűnő. Kifejezései, fogalomhasználata egyértelműen az 1868. XXrV.tc.-re utalnak. Ez arra enged következtetni, hogy a Fridrich kormány is ezt tartotta tárgyalási alapnak s úgy vélték, ez megfelelő keretet biztosít a nemzetiségek élete számára. Határozottan egyenjogúsít mindenkit mint egyént. Az anyanyelvhasználat kérdését a 2., 3., 4., 5., és a 12. paragrafus alaposan részletezi, de ezekben is a szabad és széleskörű anyanyelv használatot a települések 20%-os nemzetiségi aránya esetén biztosíthatja. Ez az arány a mi esetünkben Békés és Csanád megyében adott, Nógrádban egy-két településre érvényes csak. A 13. paragrafus szól a nyelv elsajátításának intézményi hátteréről. Anyanyelvi tanszékek felállítását írja elő minden tudományegyetemen. A nagyobb, zárt egységben lakó nemzetiségek pedig lakóhelyükhöz közel képezhetik magukat anyanyelven egészen odáig, „ahol a magasabb akadémiai kiképzés kezdődik." A 14. paragrafus Überaus szenemben fogalmaz, ahol a szabad iskolaalapításról szól s nem csupán az elemi iskolák, de főiskolák esetében is. A közművelődés előmozdítása érdekében széleskörű lehetőségeket biztosít. Egyesületalapításra, közös pénzalap létrehozására is gondol. Eddig a pontig szinte azonos az 1868. 44.tc. nyújtotta lehetőségekkel. A 15. paragrafus a közigazgatásban próbálja szabályozni a nyelvhasználat, nyelvismeret kérdését. Határozott követelésként írja elő, hogy a közigazgatás emberei a rendelettől számított 2 éven belül kötelesek az adott nemzetiség nyelvét társalgás szintjén elsajátítani. Pozitív, bizalomgerjesztő hangvétele mögött egyértelműen a béketárgyalásokon való jobb pozíciók elérése, ül. a nemzetiségek megnyerése mint cél húzódott meg; bár a tényleges jószándék sem tagadható meg. Am mindezen szándékok ekkor már eleve kudarcra voltak ítélve. Tulajdonképpen az 1923-ban megszülető újabb miniszterelnöki rendeletig (4800/1923. M.E.sz.) a határozott kitételekből semmi sem valósult meg, s a közigazgatás emberei újabb két évet kaptak, ami mostmár 1925. decemberével zárult; ezt követően már csak az 1924. Il.tc. rendelkezik: újabb két év haladékot adva, amely már 1926 végéig nyúlik. Bár az a kitétel is szerepel, a végrehajtást szolgáló 7500/1924. M.E.sz. rendeletben, hogy olyan egyént lehessen kinevezni valamely közigazgatási posztra, aki annyira bírja az adott kisebbség nyelvét, amennyire az a hivatal eUátáshoz szükséges. (Ki áUapítja meg, hol az a mérték, arról nem esik szó.) Visszatérve a 4800/1923. M.E.sz. rendeletre. Pozitív benne, hogy megengedi: „40 tanköteles esetén az állami és községi népoktatási intézetekben a szülők kívánságára az ülető kisebbség anyanyelvét alkalmazni keU tanítási nyelvül."