A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 5. (Szeged, 2002)

ADATTÁR, MÓDSZERTAN, RESTAURÁLÁS - TARNAI István: Visszaemlékezés 1956-ra

Mindent naprakészen tudtunk, de nem hagyhattuk el az épületet. Egyre vészjóslóim hírek érkeztek a szovjet csapatmozdulatokról. November 3-án este, — amikor Maléterék indultak Tökölre — homokzsákokkal védetten egy géppuskát állítottunk fel az előcsarnokban, a bejárat védelmére. Több rakasz töltényt tároztunk hevederekbe és hoztak egy teherautónyi, a honvédségnél rendszeresített Molotov koktélt is, amit nekünk kellett benzinnel feltölteni. (Addig nem is tudtunk arról, hogy ilyen páncélelhárítóval a honvédség is rendelkezik.) Feszült órákat éltünk át. Hajnalban, 4 órakor kint álltam másodmagammal, géppisztollyal a nyakunkban a Fő utcai kapuban, amikor megindult az oroszok támadása. Az ágyúk hangja DNY-ról hallatszott. Később tudtuk meg, hogy elsőként a mi laktanyánkba tőrbecsalt magyar páncélos erők kapu mögött álló harckocsijait lőtték ki, ezzel teljesen megbénítva azt, hiszen hátulról, a Sas hegy felé nem volt kitörési lehetőségük. Izgalmas órák következtek. Arra gondoltunk, hogy az oroszok hamar ideérnek kiszabadítani fogva tartott „segítőiket". A civil parancsnokok eltűntek, magunkra maradtunk és reggel 8 órakor úgy döntöttünk, hogy fegyvereinket hátra hagyva elhagyjuk veszélyessé vált őrhelyünket. Ki merre látott, próbáltunk biztonságot keresni, ami katonaruhában nem volt izgalom nélkül való. Többen a nyugati határ felé vették útjukat, friss diplomával a zsebükben. Egy társammal a Fő u. 52-be, egykori albérleti lakásom gazdáihoz kéredzkedtünk be, akik távoli rokonaim is voltak és ott töltöttük november 12-ig az időt, amikor sikerült civil ruhához jutnom. Ekkorra elcsitult a fegyverzaj is. így jutottam ki a városba és megnéztem a harcok színhelyeit, a Kilián laktanya térségét, a Köztársaság teret, a Széna teret, meg a Levéltár környékét. Az orosz holttestek még az utcán hevertek, pedig már mindenütt a „ruszkik" uralták a terepet. Összezsugorodott, elszenesedett hullákat láttunk, kifolyt agyvelővel a felgyújtott és kiégett tankok körül. Városszerte virágokkal és égő gyertyákkal díszített sírhantok jelezték az elesett magyar áldozatokat. Katonakönyvemben, a szolgálat lefolyása című rovatban ez áll: tartalékos tiszti tanfolyamon 1956. okt. 1-től 1956 nov. 4-ig... November végén jelentkeztem szegedi munkahelyemen és nagy érdeklődés mellett elmeséltem mindazt, amit láttam és átéltem. Januárban írógéppel röplapokat sokszorosítottam. Ezek többnyire Kádár árulásáról szóltak, mert ez mély megvetést váltott ki bennem is és lelkesen terjesztettem. Azóta sem derült ki, hogy miért, — csak gyanítom —, hogy 1957. március 8-án éjjel a Szent György u. 16. sz. alatti albérleti szobánk ablakán dörömböltek a pufajkások. A háziúr, dr. Csongor Győző nyitott ajtót nekik. Közölték velem, hogy közbiztonsági őrizetbe vesznek, azonnal öltözzek. A Kossuth Lajos sugárúti rendőrkapitányságra vittek, ahol feltartott kezekkel, falnak állítva várakoztattak bennünket. A város értelmiségi elitje tette ki a begyűjtöttek nagy részét. Innen teherautóval szállítottak át bennünket a Csillag börtönbe, ami megtelt szegedi és környékbeli „ellenforradalmárokkar'. A cellákban — amelyekben külön-külön 25-en, 30-an lehettünk — szalmát terítettek szét, s azon hevertünk éjjel-nappal. Olyan sűrűn voltunk, hogy éjjel egyszerre lehetett csak megfordulnunk. Ott egyébként a nevünket sem kérdezték meg. A cellát nem lehetett elhagyni, a komfortot pedig a kübli biztosította. Cellatársam