A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 5. (Szeged, 2002)

DÖMÖTÖR János: A Puszták Népe és a Tornyai Társaság

dításban, mégpedig Vas István bevezető tanulmányával, és Saint-Simon emlékirat részleteivel, valamint Thaly Kálmán magyarázó jegyzeteivel. Ezek szerző szerint jól egészítik ki az Emlékiratok kötetet. Szükségesnek ítéli Bónis György a magyar forradalmi hagyomány egyik legnevesebb képviselőjének, Rákóczinak ezt a szinte elfeledett művét feléleszteni. Az Emlékiratok először 1739-ben, Hágában, francia nyelven látott napvilágot, majd 1866-ban lefordították magyarra. Azonban nem értékelték a korábbi szerzők eléggé azt, hogy hogyan fogta fel Rákóczi uralkodói hivatását. Holott az általa vallott elvek „minden magyar forradalom számára például szolgálhatnak". Rákóczi az Emlékiratok-ban a magyar társadalom négy rendjét —, papság, főnemesség, nemesség, polgárság, — teszi vizsgálat tárgyává. Kritikával illeti a főpapságot és a főnemességet egyaránt. Rámutat arra a fejedelem, hogy bár a klérus iránt több egyezségi gesztust tett, nem sikerült megnyernie magának a papságot, sőt a felkelés ügyének sokat ártott XI. Kelemen pápa közbeavatkozása, melyben a szabadságharc résztvevőit kiközösítéssel fenyegette. A főurakról sem fest kedvező képet Rákóczi Ferenc, nem voltak ugyan ellenségei a felkelés ügyének, de nem is mertek igazán mellé állni. A nemesség is csak előjogokat követel az Emlékiratok szerint, jobbágyaikat azonban kivonták a munkavégzés miatt a felkelés soraiból, ezáltal hozzájárultak annak kudarcához. A városi polgárság sajnos jobbára szegény volt, és kevés segítséget nyújthatott a közös ügynek. Végül is mindezek következtében, az egyébként is sanyargatott néptől kellett kérni ahhoz, hogy a szabadságharcot folytatni tudja. A nép fegyvertelenül indult a szabadságharcba, demokratikusan választotta vezetőit, akik azonban nem értettek a haditudományhoz. Rákóczi látta a nép szabadságvágyát és a rendi önzést, de alapvetően sajnos nem tudott változtatni a több évszázados jogrendszeren. A helyzet orvoslásának az alapja az Emlékiratok szerint a szabadság kivívása, az idegen uralom megszüntetése. Rákóczi nagylelkűségéről 1706-ban is tanúbizonyságot tett, amikor az előnyös német birodalmi fejedelemséget visszautasította és vállalta a magyar szabadság vezetésének kockázatos feladatát. Sőt 1707-ben a neki felajánlott lengyel koronát sem fogadta el. Fontosnak tartotta Rákóczi a közügyek nyilvános intézését. Erre kötelezte az 1706-ban felállított öt főkapitányságot is. A fejedelem azonban az ország rendjét is figyelembe vette, az országgyűlés jogait is „féltő gonddal őrizte". Végül Bónis György megállapítja, hogy „II. Rákóczi Ferenc uralkodói elvei és gyakorlata a rendi korszak alkotmányos fejedelmének mintájává emelik őt". Tragédiájaként szerző azt állapítja meg, hogy bár az elnyomott jobbágyság szabadságvágyát felismerte a fejedelem, de mégsem tudta a felkelést igazi népi forradalommá tenni. Derzsi Sándor szociográfiai ihletésű versben ír a szegény ember létének kilátástalanságáról. Takács István Szeptemberi vallomás... című versében Dante-ból kiindulva, természeti képekkel vall életfilozófiájáról. A következő jelentős írás Németh László vásárhelyi tanári működésének „terméke": Összefoglaló a nyolcadikban cím alatt, a filozófiával kapcsolatos pedagógusi gondolatait foglalta össze. Először felvázolta a filozófia történetét, az ókortól a középkoron át az újkorig. Kiemelte és összevetette az egyes korok gondolkodásának sajátosságait. Ezt követően a filozófia három kérdését taglalta az írás: mi a világ? mik a létezés törvényei? hogyan kell élnünk? E kérdésekre adott választ a