A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 4. (Szeged, 2001)

MEDGYESI Konstantin: Zadravecz tábori püspök és Szeged-Alsóváros harangünnape

támadt szívekbe." A tudósító — e sorokból kitetszően — teljes elragadtatással szemlélte Zadravecz püspök tevékenységét, közel sem volt azonban ilyen jó véleménnyel magukról a hívekről, ahogy írja a „népségről": „A fanatizmusba gyulladt, lobogó tekintetek átalakultak már, a napégette kisgazdákon valami álmos nyugalom borong, a leányok és az asszonyok is úgy állnak a napon mintha csak véletlenül kerültek volna oda. Az egyház maradt a régi: pompázatos, nagyszerű és látványosságnak is felemelő, de a hívek messze sodródtak ama régi katonapapnak ideje óta. ^

44 A szentmise végeztével következett a szentelési szertartás, a harangok mosdatása, olajjal való fölkenése és a fölszentelés. Zadravecz tíz órakor lépett a tábori oltár előtt felállított emelvényre, s a következő — a korszak uralkodó retorikájának megfelelő — beszédet intézte a tömeghez: „Keresztény testvéreim, Kedves volt híveim! Egy dátumra emlékezem s ez a dátum 1916. augusztus 22-ike. Egy nap e plébánia történetében, mely két érzést váltott ki belőlünk: a bánat és a felemelő öröm érzését. A fájdalomét, mely akkor támad, mikor ledobtuk a toronyból a harangokat, melyeknek szava belemarkolt lelkünkbe. Könnyeket hullattunk, mikor itt láttuk heverni azokat élettelenül, hangtalanul. Fájt utánuk a lelkünk, de hogy ne fájt volna, hisz visszaemlékeztünk: hányszor zengtek, mikor öröm ért, mikor a virágos mezőkön fáradtan kapára támaszkodva felénk szállt hangjában az ima, az Ave Mária, mikor síró hangjával búcsúztatta elköltöző kedveseinket. Fájdalmasan búcsúztunk tőlük, de az öröm is eltöltötte a szívünket, hisz felkoszorúztuk azokat. Emlékeztek-e rá, széles nemzeti színű szalagjára azt írtátok: Oh, harangok, ha ágyuk lesztek, védjétek meg a hazát. Örömmel küldtük őket, hisz a haza veszélyben volt. 1917. december 4-én aztán lehullott az utolsó is s azóta némán mered az ég felé e vén torony. A lemondás fájdalma mellett az áldozatkészség öröme égett bennünk. A harangok ágyúkká lettek, ott dübörögtek a harcok halálmezején lélekharangokká váltak az elrablott magyar területeken: a magyarság lélekharangjává lettek idegenek húzzák kötelét, akik előtt ismeretlen a mi bánatunk, a mi örömünk. Húzzátok, húzzátok csak őket, íme, itt kél már a visszhang! Zúgni fognak itt is, mert felkentem már őket, bele suttogtam, bele imádkoztam, bele parancsoltam a magyar igazságot s ha felszállnak küldetésük szent magaslatára, hirdetni fogják a magyar feltámadást. Siessetek fel a magasba ti harangok, mert rövidesen zengenetek kell a magyar alleluját"

45 — hangsúlyozta Zadravecz, majd ekképpen fejezte be beszédét: „Én alattam némult el e torony s íme, a ti áldozatkészségtek zengővé tették azt s ezt köszönöm nektek."

46 A harangok felhúzását komoly izgalom előzte meg, mert elterjedt a hír, miszerint a kötél könnyen elszakadhat és a súlyos harangok leeshetnek a magasból. Mindez csak fokozta a várakozásokat. A rendőrség a tömeg biztonsága érdekében széles kordont vont a torony körül. Tíz koronás jegyért bárki részt vehetett a harangok felhúzásában, s húzhatta a kötelet, „ujjongás és tapsvihar üdvözölte a harangokat, ahogy a déli napsütésben fölragyogtak a levegőben és sima, zökkenés nélkül való gyorsassággal emelkedtek föl a kiküldetésük szent magaslatára. Bizony jegyet 43 Szegedi Napló. 1921. május 29. 2. p. 44 Uo. 45 Szegedi Új Nemzedék. 1921. május 29. 2. p. 46 Uo.