A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

MARJANUCZ László: Magyarcsanád vázlatos történeti demográfiája

lágháború előtt kulminált. Hivatalos statisztikai adatok szerint 1899-1913 között a falu lakosságának 6%-a vándorolt ki az Egyesült Állomokba és Kanadába.

21 Ez a migrációs aktivitás már érzékenyebben érintette a község népesedési viszonyait, különösen a háborús mozgósítások idején mutatkozott demográfiai deficit a hadrafogható katonaszemélyek és az otthoni munkaerőhiány tekintetében. De ezzel együtt is azt mondhatjuk, hogy a születések és halálozások különbözetéből keletkezett gyarapodás nem esett áldozatul az elvándorlásnak. Ez pedig arra utal, hogy Magyarcsanádot nem jellemezte az életlehetőségek hiánya illetve annak beszűkülése, mert tartós elvándorlási többlet üyen helyeken mutatható ki. Az említett két migrációs mozgalom részben a Maros szeszélyes vízjárásából adódó következményeket (árvíz, ínség) igyekezett elhárítani, míg az amerikai kivándorlást egyértelműen a földéhség motiválta. Ezek együttesen persze az össznépesség gyorsabb növekedése ellen hatottak. A kivándorlás okozta munkaerőhiányt a falu az első világháború kitörése után érezte meg részben a mozgósításkor, részben a bevonulás után megcsappant férfilakosságra nehezedő feladatok ellátásakor. A századfordulótól, de különösen Horthy-korszakban egyre jobban megfigyelhető a tudatos születéskorlátozás. Először is az össznépesség változott meg. Az 1920-as népszámlálás szerint Magyarcsanádon 2981 ember élt, nem sokkal kevesebb mint 1900-ban, de a 3000-es lélekszámot többé nem érte el soha.

22 Sőt napjainkig — kisebb ingadozásokkal — az össznépesség zsugorodása lett a jellemző. Korstruktúrája se alakult kedvező módon, mert a lakosság valamivel több, mint harmada a 40 évesnél idősebb korosztályba tartozott, 665-en a 40-59 éves, 303-an a 60 évnél idősebb korcsoportba. A nőtlen/hajadon illetve házas családi állapotúak aránya nagyjából egyenlő volt (1324 és 1388), ami azt igazolja, hogy az emberek többsége még mindig még mindig családban élte le életét. Más oldalról, de ugyanerre az összefüggésre vüágít rá, hogy magas volt az özvegyek aránya (255). Ehhez képest a családi kötelékből küépett törvényesen elváltak száma (14) eltörpült. Felfogásunk szerint az özvegyek ritkán kötöttek második házasságot, magas arányuk ezt valószínűsíti. Okát nem ismerjük, de nem gondoljuk, hogy tudatos választásról lenne szó, inkább arról, hogy az elvált nők társadalmi állása nem tette lehetővé (életkoruk, vagyoni helyzetük stb. miatt) az újraházasodást. Ezzel szemben a házasságot válás útján felbontók aránya szinte elhanyagolható, a megkötött házasságok tartósnak mutatkoztak, a családalapítással járó jogi köteléket és társadalmi egymásra utaltságot komolyan vették a házas partnerek. Egy valamiben azonban jelentős változás állott be: a házas termékenységben. Először a szerbeknél, majd a románoknál kialakult az egyke rendszere a XX. század elejétől. Oka főként gazdasági természetű : azt tűzték ki célul a családok, hogy az összekuporgatott vagyon ne menjen szét. Ha vissza akarunk nyúlni e szemlélet gyökeréig akkor egész az örökváltságig kell visszamennünk. Az úrbéri terhek megváltásának adott módjában benne rejlett a földaprózás veszélye. A csanádi úrbéres jobbágyok is csak a telekként bírt föld tulajdonosai lettek. Ehhez a földhöz idővel szerezhettek újabb birtokokat vásárlás, öröklés stb. révén, de inkább az lett gyakorlattá, hogy a föld el kezdett osztódni. Egyre kisebb birtokok jöttek így létre, melyek családeltar21 Uo. 22 Helységnévtár 5. 1995. 71. p.