A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

ZOMBORI István: Almai (Aigner-Rengey) Gyula szegedi polgár visszaemlékezése 1848-1849-es honvédszolgálatára

Tiszán Berkesz, Nyírbátor, N.Léta és Diószegenát N.Váradra érkeztünk; — N.Létán volt hadseregünk augustus 1 én mikor Debreczennél az orosz sereg Nagy Sándor hadtestét megverte, ágyúzásaik jól hallatszott. N. Váradról ismét N. Szalontán K. Jenőn át Aradra meneteltünk. Csehül álltak már ekkor a dolgok; Kossuth a kormányról lemondott, a diktátorságot Görgeire ruházta, ki azt a háború további folytatásának lehetetlenségét hangoztatva kiáltványban adta tudtul az ország népének — felhíván egyúttal arra, hogy tűzhelyeikhez békében térjenek vissza. Aradon ekkor a nép áradat oly nagy volt, hogy utczáin kocsival épen nem, de gyalog is csak erőmegfeszítéssel lehetett közlekedni; a nép amint megértette a falragaszokból a szomorú esetet leverten elszéledve az utczák szabadabbak lettek, s csakis így következhetett be azon véletlen hogy boldogult édes atyám és Imre test véremmel találkoztam, s miután ekkor már fejét mindenki elvesztette — sőt a hadsereg sem volt már különben — elhatároztuk, hogy végszabadulásunkig együtt maradunk. Aradról augustus 12 én megindult hadsereggel Világosra értünk nyomba az orosz hadsereg által kísértetve s tőlünk csekély távolban táborba száll az orosz sereg; — a két hadsereg fővezére Görgey Artúr és Paskievics orosz herczeg fővezér közt folyt tárgyalások e közben befejeztetvén 1849 augustus 13 án reggel megkezdődött s legott beis fejeztetett a fegyverletétel, — melynek lefolyása a követekező volt. Az orosz hadsereg előttünk készenlétbe helyezkedett, hadseregünk pedig szintén fegyverben állva hadosztályonkint értesitetett az ügy állásáról s vezény szóra a gyalogos fegyverét gulyába rakta, a lovasok és ágyúsok kardjaikat rakásra hányták s vezény szóra fegyvereiktől külön csoportosult s ez tartott így mindaddig, még a honvéd hadsereg által használt összes fegyverzet a megkezdett csoportba mind lenem tétetett, s csak ennek megtörténtével jött Görgey és Paskievics vezér karaikkal a helyszínére forma szerént kijelentvén a fegyverek letételének tényleges megtörténtét, s nyomban ezek után tudtára adatott a honvédeknek hogy a létrejött megegyezés folytán őrmestertől lefelé mindenki haza mehet, a tisztek azonban kardjaik megtartásával a N. Váradon székelő orosz katonai térparancsnokságnál jelentkezni kötelesek. Erre bekövetekezett a honvéd sereg elszéledése, a tisztek közül is voltak sokan kik azonnal N. Váradnak indultak, sokan szökés czéljából másfelé vették útjukat, mégnem az egész sokaság gyalog s legnagyobbára kocsikon megindult N. Várad felé. Nagyon sokszor gondolkodom azóta már az esemény felett s ha bár jól emlékezem arra, — be kell vallanom mégis, hogy az ott lépten nyomon előfordult különleges esetek sokasága s untalan változatos volta miatt annak lánczolatos összefüggésben elbeszélésére már képtelen vagyok s átalyánosságba csak azt mondhatom, hogy kit sorsa azon útra nem vezetett, képzelete sem lehet a zűrzavarról. N. Váradnak alig csakhogy közelébe érhettünk, már katonai küldönczök által arról értesültünk, hogy N. Várad már telve van, Sarkad vagy Boros Jenőn jelentkezzünk, — megfordítva a rudat Sarkadnak tartottunk s ha bár itt is már sokan voltak, a muszkák számjegyzékbe véve bennünket — mégis befogadtak, s a míg Sarkadon időztünk, élelmezési pótlékul fejenkint s naponta egy forintot kaptunk a muszkáktól sőt ezen felől lovaink részére szénát és zabot is; néhány napi időzés után Gyulára utasítottak bennünket, azonban itt már az oroszok között vegyülten