A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

LENGYEL András: Bencsik Béla szegedi habilitációja

jesztésében, már egy héttel később, december 12-én, a II. rendes kari ülésen tárgyalta. A személyi nünősültséget rendben találták, s kijelölték a bírálókat is: Halasy-Nagyot, valamint az ő javaslatára Mester Jánost. A kari adminisztráció pedig beindult, ám szinte azonnal el is akadt. 1941. január 2-án Bencsik levélben kérte mentesítését a magántanári képesítési díj megfizetése alól, mondván, ő Pécsett már fizetett. Egyúttal, tervezett közeli külföldi útja miatt, visszakérte személyi okmányait is. A díjfizetési kérelmet a dékán, aki ekkor Banner János volt, január 7-én megtagadta, közölvén az érintettel, hogy nincs módjában a kérés teljesítése. A képesítési díjat Bencsik február 4-éig nem fizette meg, úgyhogy Banner ekkor újra fölszólította, fizessen. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy másnap, azaz február 5-én a dékán levélben, hivatalosan kérte föl a két véleményezőt írásos „véleményes jelentésük" elkészítésére. Ezt követően azonban valami mégiscsak történhetett, mert az eljárás hosszú időre elakadt. Az okot csak találgatni tudjuk; lehet, hogy Bencsik már említett külföldi — németországi — útja napoltatta el a képesítés gyors lefolytatását. Lehet, hogy Bencsik sajátos élethelyzete. (Mint a Légügyi Hivatal munkatársa katonai szolgálatot teljesített, főhadnagyi rangban repülős műszaki feladatokat látott el.) Akármi állott is azonban a háttérben, annyi bizonyos, az eljárás csak több mint egy évvel később, 1942. májusában folytatódott. Halasy-Nagy József véleményes jelentésének kelte: 1942. május 6. S hogy közben azért egy s más történt, jelzi, hogy a második bíráló, az eredetileg fölkért Mester János helyett, ekkor már Bognár Cecil, a lélektan professzora volt. 0, már Halasy-Nagy bírálatának ismeretében, tíz nappal később, május 16-án írta meg meglehetősen rövid és formális véleményes jelentését. A bírálók közül, már csak hivatalból is, Halasy-Nagy volt a hangadó; övé az alaposabb és terjedelmesebb jelentés, Bognár Cecü csak őhozzá igazodott. A két bírálat, kivált a Halasy-Nagyé, több szempontból is érdekes és tanulságos. Mindenekelőtt: mindketten javasolják a jelölt képesítését, az alapvélemény tehát kétségkívül pozitív. Bencsik filozófiai munkásságának részletekbe menő megítélése azonban már differenciált; eltérő hangsúlyokat tartalmaz. Érdekes paradoxon, hogy Halasy-Nagy elsősorban A megismerés című Bencsik-művet rekapitulálja, egészében elismerőleg, ám a képesítés tárgyát mégis leszűkíti — méghozzá a logikára. Bár Bencsik a logika és az ismeretelmélet tárgykörből kért venia legendi-t, a bírálók mégis csupán A logika és a logika története tárgykörből tartják képesítendőnek. (Igaz, ebben tanszéki megfontolások is belejátszottak, hiszen az ismeretelmélet oktatására Halasy-Nagy időközben már egy másik magántanárt, Földes-Papp Károlyt is habilitálta.) Ennél is figyelemre méltóbb azonban, hogy Bencsik újabbkeletű „kultúrfilozófiai" könyvét, bár óvatos formában, de mindketten elutasítják, vagy — helyesebb így fogalmazni — elhárítják. Erről Halasy-Nagy így nyüatkozott: „Logikai művein túl van még Bencsik Bélának egy figyelemreméltó kultúrfilozófiai munkája, mely Bácskai Béla néven magyar és német nyelven a közelmúltban jelent meg. A munka javított kiadásának kell a német szöveget tekinteni, melynek Verfall und aufstieg der Kulturen a címe (megjelent Berlinben, 1942-ben). Ez az érdekes mű kétségtelenül magánhordozza forrongó korunk lelkiségét, de ettől eltekintve objektív tudományos szempontból is figyelmet érdemel. Lényegében az ismert hullám-elméletnek, melyet nálunk főképpen Bodnár Zsigmond képviselt, alkalmazása a kultúra életjelenségeire. Bencsik álta-