A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

ZOMBORI István: Almai (Aigner-Rengey) Gyula szegedi polgár visszaemlékezése 1848-1849-es honvédszolgálatára

bakancsban, hanem saját csizmájában jelent meg. Damjanich minősíthetetlen módon leszidta őt és nem engedte, hogy akár egyetlen-egy szóval is megmagyarázza, miért történt mindez. Valószínűleg kapitánya beszámolója alapján Damjanich maga is rájött utólag, hogy nem volt helyes ezen eljárása és szintén Almai elbeszéléséből tudjuk, hogy nagyon békülékeny hangon megszólította és az előbb említett csatározás következtében a honvédek soraiból számos sebesülést eredményező összecsapás után Almai Gyulát bízta meg, hogy a sebesülteket hajóval Szegedre szállítsa. Mindez a július 14-én Szenttamásnál lezajlott, első nagyobb összecsapás után történhetett, és ekkor hozta Szegedre a katonatársait Almai. De már a következő napon vissza is tért Becsére és ahol folytatta mindennapi szolgálatát. Leírja a kisebb-nagyobb összcsapásokat és azt is, hogy hogyan tanul bele társaival együtt a mindennapi küzdelembe, az ostromba, a rohamba, az ágyúk tüze ellen való védekezésbe stb. Újra és újra megjegyzi, hogy mind ő, mind társai nagyon sokszor nem értették, milyen magasabb katonai szempont alapján indulnak támadásra és sokszor a már győzelemre forduló összecsapásból a legváratlanabb pillanatban miért rendelik érthetetlen módon vissza. Részt vesz az augusztus 19-én lezajlott második szenttamási összecsapásban, itt is nagy erővel nyomulnak, jelentős sikereket érnek el, amikor ismét visszarendelik őket. Megjegyzi, hogy a kemény összecsapásokban csak azért nem szenvedtek még nagyobb veszteségeket, mert a szerbek ágyúikkal elég rosszul céloztak. Az említett támadás kapcsán kifejezetten keményen fogalmaz: „ Vége lévén a támadás név alatti ostobaságnak, utunk Becse felé folytatása közben megkezdődött ismét az esemény feletti tárgyalások, s árulás vádját is suttoghatták Bechtold ellen, mert mint tudva volt, valahányszor honvédeink már csaknem a ráczok sánczaira léptek, Bechtold által mindannyiszor vissza hívattak, de volt is alapja a gyanúsításnak, mert Bechtold a vezénylettől rövidesen eltávolítva lett, azonban utódja, Mészáros Lázár volt honvédelmi miniszter sem mutatta be magát különb vezérnek..." Mészáros eredménytelenségét kommentálva megjegyzi, nyilván ez is közrejátszott abban, hogy hamarosan Vécsey Károly tábornok, majd Hadik Gusztáv ezredes vették át a vezényletet. Ezek után még néhány szóval kitér az 1848. augusztus-szeptemberi eseményekre, majd ezt követően, váratlan módon azzal folytatja, hogy az 1849. év elején parancsot kapott, hogy négy őrmester társával együtt a III. honvédzászlóaljtól a 33. zászlóaljhoz hadnagyként áthelyezve vonuljanak be, és így, ezzel a zászlóaljjal indultak neki a Délvidékről az ország északi részébe. Itt Guyon Richard hadosztályához csatlakozva vettek részt az észak-magyarországi harcokban. Meglehetősen keményen fogalmaz Guyon személyéről: „...pogány ember volt Guyon, az ő forradásokkal teli arczával és idegen nemzetisgü, bár, de rendkívül híven és nagy ámbítioval szolgálta ügyünket", tehát belátta, hogy a kemény katona mögött a forradalom ügyéhez hű emberről van szó. Almai is részt vett a február 5-iki branyiszkói ütközetben. Elismerően írja, hogy a csata fordulópontján részben Guyon jó vezetésének, másrészt az ott lévő hős tábori lelkész magatartásának volt köszönhető a győzelem kivívása, „...midőn Erdőssi András tábori lelkészünk a feszületet magasra tartva közénk ugorva kiáltotta — Utánam! Előre fiúk! —, e pillanat hatása alatt mint a sáskaraj hömpölygött honvédségünk a hegyszorosnak fel, s e borzasztó elem láttára Schich osztrák hadvezér