A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

TÓTH István: Gyermekszociális gondoskodás Szegeden századelőn (1914-1918)

hogy visszakiáltotta: „Na ezt sikerült megmentenem!" Kis idő múltán — amikor már tisztes távolba jutott — a leány is megszólalt, üyenféleképpen szájaskodva: „Nem lopás az, ha a kocsis megengedte, hogy vegyünk a szénből! Az én apám a harctéren van, az anyám meg beteg. Nekünk meg szükségünk van szénre. Ugye az úr nem ad nekünk!? Mért nem megy az úr a harctérre?" A közbelépő igazgató még megjegyezte, hogy sok dolga lévén, nem ért rá hazáig kísérni a kis nyelveskedőt, ahol anyja jelenlétében felvilágosította volna, hogy noha az apja a harctéren van s az anyja beteg, azért még sem szabad lopnia. 3. Egy főhadnagy-gyermekrendőr a Strandürdőn néhány fiatalkorút lopáson ért; a rendőrség kezére juttatta őket. 80 korona készpénzt és ékszert loptak az egyik fürdőkabinból. 4. A negyedik úr a többek közt ezt mondta: „Az R... kávéházban apró gyermekekkel megjelent szülőket figyelmeztettem arra a káros következményre, mely e gyermekeket egyfelől az éjjelezés, másfelől a kávéházi füst és szeszes italgőzök beszívása éri s távozásra hívtam fel őket. Határozott fellépésemnek és érveimnek megvolt a várt hatása, mert még mielőtt igazolványomadta jogomra hivatkoznom kellett volna, — noha mozdulatommal sejtettem, hogy ilyesfélével is rendelkezem — már távozni is kezdtek. 5. Egy tanítónő-gyermekrendőr írta a következőket: „Számtalan apró eset fordult elő, hol nem annyira mint rendőr, hanem mint nevelő és anya léptem közbe s a gyermeki lélek hajlott és gyengéd, szeretetteljes szavakra. Egy 7-8 éves leányka virágot tépett a sétatér egyik bokráról s midőn engem meglátott, a letépett virágokat eldobta és elszaladt. Hagytam futni. Az eldobott virágokat felszedtem és a tér másik végére mentem. Ott — amint reméltem is — felismertem színes ruhájáról a virágot tépő leánykát. Hozzámentem s megmutattam neki az általa letépett, majd eldobott virágokat s megkérdeztem, ismeri-e azokat? Azt felelte, hogy: nem. Azonban észrevettem, hogy kérdésemre meglepődött. Azután megmondtam neki, hogy: ezek azok a virágok, amelyeket ő letépett és eldobott. — Látod kis leányom, ez a szegény virág most már elhervadt, meghalt; nem sajnálod? — Sajnálom — mondta a leányka — máskor nem szakítom le. — No, amiért megígérted, hogy máskor nem szakítod le a virágokat, most kapsz tőlem egy szem cukrot. Elbeszéltem még neki és társainak, hogy a cukrot, mit tőlem kapott, mézből készítették. A mézet pedig a kis méhecske hordja össze a virágokból. De csak abból a virágból szed mézet a méh, amelyik a szárán van. Az egész csoport leányka megígérte, hogy ez után nem fogják a sétatér virágait letépni, hadd gyűjtsön a méhecske mézet. Sorait a következő észrevétellel zárja: „Számtalan ehhez hasonló esetet mondhatnék még el, melyek mindegyikéből azt tapasztaltam, hogy szelíd, türelmes, szeretetteljes bánásmóddal hamarább célt érünk, még a neveletlen, rakoncátlan gyermekeknél is, mint brutális, durva eszközökkel." 6. Egy állatkínzó gyermek esetét a következőkben ismertette a közbelépő úr: „Egy gyermek hosszú zsinegre kötött verebet lóbált a levegőben. Észrevétlenül a háta mögé kerültem s elvettem tőle a verebet; majd leoldván lábáról a madzagot, szabadon bocsátottam. A fiú ez alatt tisztes távolból szemlélte a dolgot, majd