A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 3. (Szeged, 2000)

ZOMBORI István: Almai (Aigner-Rengey) Gyula szegedi polgár visszaemlékezése 1848-1849-es honvédszolgálatára

Nyilvánvaló, hogy a korabeli szegedi sajtó már a 70-es évektől foglalkozott az 1848-49-es kérdésekkel, benne az egyes szegedi személyek szerepével.

10 De az Almai által is említett Reizner mű mellett már számos könyv, írás jelent meg az országos eseményekről, Görgeyről, Kossuthról stb., amelyek közül a szerző többet is ismerhetett. De az ő célja az volt, hogy a saját hiteles történetét írja le (illetve, hogy írja le végleges formában) és azt nem akarta semmi más írásművel összevegyíteni. Sajnos, ezen eredeti följegyzések létéről, illetve sorsáról semmit sem tudunk és arra sem lehet választ adni, hogy ha a jelzett 190 l-es miniszterelnöki rendelet nincs, amely vitathatatlan módon egyfajta anyagi támogatást biztosított az egykori honvédeknek, akkor vajon mi történt volna a szerző által elkészített írásművel, és jelen formájában ismert visszaemlékezés vajon elkészült volna-e 1914ben bekövetkezett haláláig, vagy sem. Mindenesetre hálásak lehetünk a korabeli rendeletnek, hogy üy módon hozzájárult ennek a műnek az elkészítéséhez. Az a tény, hogy több helyen utólag az események leírásába beleszúrt egy-egy dátumot (pl. 33., 39., 53. oldalakon,) arra enged következtetni, hogy az eredeti följegyzései naplószerűen, dátum szerint voltak tagolva és az összefüggő, elbeszélő leírás során ezeket a dátumokat elhagyta. Újraolvasva pedig érezte a pontos dátum hiányát és ezért szúrta be utólag. Mindez persze feltételezés az eredeti jegyzetek hiányában. Az a tény, hogy a 66. oldalon lévő első jegyzetet odaírta, majd a számozás nélküli oldalra 1905-ben a második följegyzést is hozzáillesztette, azt jelzi, hogy a szerző a kéziratot gondosan eltette, számon tartotta és az utódoknak, (!?) az utókornak (!?) szánt információkkal kiegészítette. Némelyek számára talán lealacsonyítónak és megalázónak tűnhet, hogy egy ilyen jó hangulatú, emelkedett szellemű, számos értékes részletet tartalmazó beszámoló egyfajta pénzügyi indíttatásból született. Azonban egyéb korabeli forrásokat vizsgálva, azt kell mondanunk, hogy nem egyedi esetről van szó. A már említett, magánkiadásban megjelent Major István egykori honvéd unokája, Nagy Annamária, aki ezt a kiadást elkészítette, a kötet 135. oldalán lévő utószavában leírja, hogy a szerző eredetüeg leányának diktálta le ezt a visszaemlékezést. Ezt a család nagy becsben tartotta és őrizte Major István halála (1890) után is. Amikor a századfordulón a honvédok létszáma már megritkult, akkor a nekik korábban megítélt nyugdíj folyósítása lehetővé vált özvegyeik számára is. Idézve az utószó vonatkozó részletét, Nagy Annamária szerint, amikor édesanyja megtudta ezt, „Szerette volna meglepni nagyanyámat, hogy ő is kapjon nyugdíjat, hiszen sem vagyona, sem jövedelme nem volt. A kérvényhez igazolás kellett. Anyám úgy gondolta, hogy igazolásnak megteszi a nagyapám által évekkel előbb tollbamondott »Honved élmenyeim«"

11 Mindez semmit sem von le a visszaemlékezés értékéből, és szerzőjének méltatásából. Mint ahogy mindenképpen szerencsés tényezőnek kell tekintenünk, hogy 10 Ld.: REIZNER 1884. 150. Reizner itt a Szegedi Híradó 1874. évi 28-29. számára hivatkozik, ahol arról volt szó, hogy 1848-ban a IH. zászlóalj toborzása kapcsán ki volt az „első honvéd". 11 MAJOR István i.m. 135. Tehát itt is arról van szó, hogy egy bizonyos járadék megszerzése érdekében próbálták a 48-49-es élményekről készült följegyzést bizonyítékként fölhasználni.