A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

PÁL József: A szegedi Boromei Szent Károly irgalomház története (1929-1951)

Kezdetben az Irgalomházban római katolikus vallású, gyógyíthatatlannak tartott, gyengeelméjű és testi hibával rendelkező fiú gyermekeket gondoztak és gyógykezeltek, 2-től 18 éves korig. Később már nem vették nagyon szigorúan sem a római katolikus felekezethez való tartozást, sem az életkori sem a nemi kötöttséget, hiszen a gedói ott honban már más vallásúakat, lányokat és felnőtteket is gondoztak, ápoltak. Mivel az intézetben kezdetben főleg gyógyíthatatlannak tartott gyermekek tartózkodtak, azok iskoláztatására, képzésére, rehabilitációjára kevés gondot fordíthattak. Nagy részük nem is érhette meg a 18 éves kort, amelyik gyereknek ez sikerült, azt vagy áüami intézetbe szállították, vagy szüleihez vitték vissza. Az intézetben átlagosan 100-120 gyerek tartózkodott, akik után a küldőknek (Népjóléti Minisztérium, városi és községi önkormányzatok, szülők) a 30-as években egységesen 2 P-t keUett fizetni, később ez az eUátási díj differenciálódott, és az infláció mértékével együtt nőtt. Az intézet vezetését, működtetését szerzetes nővérek (szatmári irgalmas nővérek, szegény iskola nővérek, irgalmas nővérek, Viktima nővérek) végezték. Igaz, a nehezebb fizikai munka végzésére és a nagyobb gyerekek ápolására Polyák Károly vüági személyeket is alkalmazott, tehát üyen munkát a szerzetes nővéreknek nem keUett végezniük. Az alapító Polyák Károly, az Irgalomház alapítása után, nem maradt a háttérben, nem vonta ki magát az intézet munkájából, hanem mivel ő lett az igazgató, mindenütt ott akart lenni, mindenbe bele akart tekinteni és szólni. Bár az intézet vezetésében, a szerzetes nővérekhez való viszonyát szerződések szabályozták, de ezeket nem tudták úgy részletezni, pontosítani, hogy súrlódások ne támadjanak közte és a szerzetesnővérek ületve közte és azok vezetői között. A munkaszervezésben, vezetésben keletkezett súrlódásokat még növelték az anyagi problémák, Polyák igazgató túlzottan takarékos életszemlélete, mely a nővéreket is spártai életvitelre kényszerítette. A viszályok elsimításában sok segítséget nyújtottak Csanád egyházmegye püspökei, Glattfelder Gyula és Hamvas Endre, akiknél gyakran panaszolták be egymást a szerződő felek. De ezen túl, az intézet egész munkájában érezhető volt a püspökök támogatása, különösen a front átvonulásának időszakában. Természetesen azt is hangsúlyozni keU, hogy Polyák igazgató és az intézetvezető nővérek munkáját elsősorban nem a viszálykeltés, a presztízsféltés, a marakodás jeUemezte, hanem a gyerekek sorsáért való felelősségérzet, az értük való áldozatos tenniakarás, és az üyen értelemben el is végzett munka. Az áUamhatalmi szervek kezdettől fogva támogatták az Irgalomházat. Az államkincstár gondoskodott a gyerekek ruháztatásáról, gyógyszerellátásáról és gyógykezeltetéséről. Később (1947-től) ez a támogatás már az élelmezés feljavítását is magában foglalta, és rendszeres havi pénzjáradékot jelentett. Szeged városa a kezdeti időszakban nem fordított különösebb gondot a magán intézménynek tekintett Irgalomházra, de a szovjetek bevonulása után a városi vezetés támogatása már sokféle módon, sokféle formában és jelentős mértékben megnyüvánult. * * *