A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)
PÁL József: A szegedi Boromei Szent Károly irgalomház története (1929-1951)
ban. A magyarországi rendtartományi központ Esztergomban, a szlovákiai Rozsnyón, az erdélyi Gyulafehérvárott működött, és létezett még egy kínai rendtartomány is, Paoking központtal 1933-52 között. (Ugyanott 36. o.) A Délmagyarország c. lap 1942. jún. 28-i számában megjelent cikk így számolt be a százéves rend tevékenységéről: „Magyarországon 1942-ben 66 rendházban több mint ezer szatmári szerzetesnővér, száz újonc és mintegy kétszáz jelölt munkálkodik. 35 óvodát, 42 elemi iskolát, 12 polgári iskolát, 2 kereskedelmi iskolát, 1 ipariskolát, 4 liceumi tanítóképzőt, 2 leánygimnáziumot látnak el tanerőkkel, ezen felül 16 leányinternátust, 7 szakiskolát, 6 árvaházat és 1 irgalomházat tartanak fenn, valamint 18 kórházban, 1 papi szemináriumban, valamint 1 egyetemi kollégiumban dolgoznak. Az általuk gyámolított, ellátott emberek száma évente meghaladja a 20 000-et. Kiveszik részüket az irgalmas szeretet találékonyságának minden megnyüvánulásából. A rabokat rendszeresen látogatják és vigasztalják, s állandóan több száz nyomorgó családot látnak el élelemmel, s ugyanakkor többszáz szegény diák élelmezését is vállalják." A rendben a szerzetesi képzés egy év jelöltidővel kezdődik. Ezt két év noviciátus követi, hat év után teszik le az ideiglenes fogadalmat, majd végül az örök fogadalmat. Az összes nővér évente Mária Szeplőtelen Fogantatása ünnepén közösen megújítja fogadalmát. (Molnár Sándorné: Idézett mű, 37-38. o.) Szabályzatuk főleg az engedelmességet, a szeretetet és az egyetértést emeli ki. A szabályzat 1938-as kiadása már munkakörök szerint határozza meg a feladatokat és a belső, lelki magatartást. íme a betegápolással kapcsolatos főbb instrukciók: „Minthogy az irgalmas nővérek egyik fő teendője a betegápolás, azért minden kitelhető gondossággal végezzék ezt a szolgálatot. Legyenek a betegek iránt nagy részvéttel, bánjanak velük szelíden és szívélyességgel, tisztelettel és teljes önfeláldozással, azokkal szemben is, akik idegenkednek tőlük vagy akik eüenszenvet tanúsítanak velük szemben. Vigyázzanak, hogy a betegeknek saját hibájukkal vagy mulasztásaikkal a legkisebb keserűséget se okozzák... Lelkiismeretbe vágó dolognak tartsák, hogy a betegek szolgálatánál a legcsekélyebb mulasztást se kövessék el... A betegápolást tisztán Isten iránt való szeretetből végezzék, és egyedül Istentől várják a jutalmat... A betegápoló nővérek a legcsekélyebb ajándékot se fogadják el a maguk részére betegeiktől. Sőt ne is higgyék, hogy a betegek szolgálatukért hálával tartoznak nekik. Ellenkezőleg, érezzék magukat a betegek lekötelezettjeinek, amennyiben azzal a csekélyke alamizsnával, amelyet ugyan nem pénzben, hanem munkájuk és idejük feláldozásával adnak nekik, jóbarátokat szereznek maguknak, akik majd egykor 'befogadják őket az örök hajlékokba'... Az igénytelenség, az aszkézis, a szegénység, a nehéz munka meüett is fontos. A betegápolás idején, mint szegény irgalmas nővérekhez ülik, ellátás tekintetében ne legyenek igényesek, hanem alázatosan fogadják el azt, amit eléjük tesznek." (Molnár Sándorné: Idézett mű. 36-48. o.) A szatmári irgalmas nővérek Szegeden két területen tevékenykedtek, mindkét helyen 1929-től. A sebészeti klinikán 1929-ben 22, 1942-ben pedig már 24 szatmári irgalmas nővér dolgozott, és műtősnői, röntgenasszisztensi és ápolónői szolgálatot teljesítettek. (Délmagyarország 1942. jún. 28.)