A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

TAKÁCS József: Szeged új toronyórái és mestereik (1806-1883)

1806 és 1883 között hat új toronyóra létesült Szegeden, melyből három, már meglevő szentegyházak (azaz a felsővárosi, a palánki és az alsóvárosi templom) régi órájának pótlására készült, a másik három pedig teljesen új épületek (vagyis a 19. századi első és második városháza, valamint a rókusi templom ) tornyába került. A hat toronyórából kettőt - a század első harmadában - vidéki mesterek készítettek, míg a többi, három helybeli mestertől való. Ez utóbbiak közül egy fő kovács volt, kettő pedig órás. Szeged 19. századi toronyóráiból mindössze kettő maradt fenn napjainkig. Egyik az alsóvárosi templom - Brauswetter által készített - órája romos és hiányos áüapotban, másik a balástyai Páduai Szent Antal plébániatemplom tornyában levő, melyről elégséges bizonyítékok hiányában csak feltételezzük, hogy a régi városháza Hübinger-féle órája lehet, de az sem zárható ki teljesen, hogy a palánki Szt. Dömötör templom, Bognár Lajos által készített szerkezete. A városi toronyórákról - mint a város tulajdonát képező vagyontárgyakról - való gondoskodás a feudális korban a magisztrátus, míg a polgári korszakban: a törvényhatósági bizottság közgyűlése (vagy kisebb jelentőségű ügyekben az ennek szerepét betöltő városi tanács ) hatáskörébe tartozott. Ehhez esetenként más jogcímek - pl. a kegyúri jogok gyakorlása, vagy az ortodox egyház és a város közötti megáüapodás - is alapul szolgálhattak. A toronyórák készítésére, javítására, kezelésére ahkalmas személy kiválasztása a század első felében a gazdaszék, ületve a tanács megbízásából eljáró polgármester, vagy tanácsnok(ok) javaslataira, esetenként a váüalkozó önkéntes ajánlkozására épült, s „árverés" csak igen ritkán fordult elő. A korszak második felében azonban a pályázati rendszer vált általános gyakorlattá. A döntéshozók számára mindenkor alapvető fontosságú volt a váüalási ár. E munkák kiadása kapcsán a 19. századi városi vezetés a számára elérhető legnagyobb biztonságra törekedett, ami nem csak abban nyüvánult meg, hogy szakembereket (mégpedig egyre inkább órásokat) alkalmazott, hanem abban is, hogy a szerződésekben anyagi biztosítékokat kötött ki (pl. a készítőkkel szemben mindenkor élt az ingatlanjaikra történő betáblázás lehetőségével, a váüalási összeg bizonyos hányadát óvadékként visszatartotta, fenntartotta annak jogát, hogy panaszok esetén az órakezelők béréből levonásokat eszközölhessen, sőt a kezelők csak teljes anyagi felelősségvállalás meüett vehették át a gondjaikra bízott órákat) és tevékenységüket (ületve annak eredményét) sokoldalú eüenőrzése alatt tartotta. Ez utóbbi célra alakultak a különbizottságok, melyekben a szakértő tagokon kivül mindig jelen volt a hatóság képviselője is. 1806 és 1883 között - mint készítő, javító, kezelő vagy szakértő - 18 helybeli és 4 vidéki órához értő iparos került kapcsolatba a szegedi toronyórákkal. Ajánlattevőként 1 vidéki (Králik S.) és két külföldi (Schauer, Stiehl) nyújtott be pályázatot. Az említett 18 személyből (kik közül 3 személy több funkcióban is ténykedett) 14 órás volt (miként a szerephez jutott vidéki és külföldi mesterek mindegyike), 3 lakatos és egy kovács. Tizennyolcból két személynek nem egészen bizonyos a nemzetiségi hovatartozása (Schönböck, Gruber), de valószínűsíthetően első-, vagy másodgenerációs német betelepültekről van szó. A 12 magyar származású személy meüett a század első felében működött még 4 német, osztrák, ületve erdélyi szász mester.