A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

TAKÁCS József: Szeged új toronyórái és mestereik (1806-1883)

Sajnos Szeged város gazdasági levéltári anyaga nagy részének a második világháború utáni években történt megsemmisülése következtében az egyik leggazdagabb forrás felhasználásáról kellett lemondanunk. Éppen ezért végtelenül fájlalható, hogy Szeged történetének eddigi kutatói (akiknek a mainál gazdagabb forrásanyag még rendelkezésére állott) vajmi kevés figyelemben részesítették városuk toronyóráit. Tudomásunk szerint Lugosi Döme volt az első és máig egyetlen, aki két cikkben is - bár nem tudományos igénnyel - foglalkozott velük.

2 A Jászai Géza, Oltványi Pál, Reizner János és Cs.Sebestyén Károly által nagy alapossággal megírt és jegyzetekkel bőségesen eüátott történelmi monográfiákban csak rövid és szórványos adatok fordulnak elő a toronyórákat ületően. A régi adatközlések egy részének értékét azonban növeli az a tény, hogy olyan forrásokból származnak, melyek azóta megsemmisültek, vagy gyakorlatilag nem hozzáférhetőek. A kutatás nyomán kibontakozó kép szükségképpen magán viseli a felhasznált források fogyatkozásait. 2. A toronyóra - latin nevén horologium - szakrális vagy profán célú épületek tornyába (esetleg homlokzatára) szerelt nyüvános nagyóra, mely az időt nem csak láthatóan mutatja, hanem harango(ko)n végzett ütésekkel (meghatározott időközönként) hallhatóan is jelzi. Számlapja az épület falán kívül, a szerkezet azon belül van elhelyezve. A mechanikus toronyóra járószerkezetből, járásszabályozóból és ütőszerkezetből áll. Külön-külön ütőszerkezet szolgál az egész és a negyed órák verésére. Ha ez utóbbival is fel volt szerelve: a késő-feudális kori szóhasználat szerint „fertályos órá"-nak hívták. A toronyóra működtetéséhez szükséges energiát nehéz (kő) súlyok helyzeti energiájának mozgási energiává való átalakításából nyerték. A súlyokat naponta fel kellett húzni, egy tengelyvégre felüleszthető hajtókar segítségével, mint amüyen pl. a szegedi szerb ortodox templom tornyában máig fellelhető. Az órák a helyi idő szerint jártak, a középdélhez igazították őket és napi járáshibájuk legfeljebb 2 perc volt. Hozzávetőlegesen a 19. század derekáig a toronyórák kovácsolt vasból készültek, kézi megmunkálással.Mindegyik egyedi darab volt. A fogaskerekek koszorúját egyetlen darabból kovácsolták, majd két keresztbe tett rúdvas kovácshegesztéssel történő összekötésével képezték ki küüőiket. A fogak osztását körzővel jelölték ki, majd az anyagot kifűrészelték, s utána megreszelték. A szerkezetet akár több mázsát is kitevő súly és terjedelmes méretek jeüemezték. Az elkészült órát a toronyban vastag fa gerendákból ácsolt tartóra (substacula) rögzítették. Megóvása céljából általában deszkából való „házat", vagy védőszekrényt kapott, amit zárral láttak el. A toronyórák jelentős anyagi értéket képviseltek. 1800 - 1811 között 500 - 1250 Ft volt az áruk, ami kb. 3 - 8 pár igás ökör, vagy egy átlagos vagyonú mezővárosi iparos lakóháza értékének felelt meg. Az 1840-es években 880 - 1050 Ft-ba kerültek, mely összegért 4-5 pár jármos ökröt, vagy 16 -20 darab lovat lehetett volna venni. A toronyórák készítése (de méginkább a felállítása) több iparág mestereinek - pl. órás vagy lakatos, kovács, kötélgyártó, kőfaragó, kőműves, ács, asztalos, festő, aranyozó - együttműködését igényelte.

4 2 Lugosi máj. 6. ; Lugosi szept. 27. 3 Rupert Kerschbaum (Uhrenmuseum, Wien) szíves közlése alapján. 4 Nem minden esetben tartottak igényt valamennyi felsorolt iparos munkájára.