A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

MARJANUCZ László: Szeged társadalma és népességfejlődése a 18-19. században

alapján, azaz a tartósan ott élő személyek nyilvántartásba vételével. Valószínű, hogy ez sem száz százalékos pontosságú megközelítés, hisz kritikai szempontok itt is felvetődhetnek. Módosíthatta a képet pl., hogy a 10 évenkénti összeírásokkal szemben egyfajta „népi gyanú" mutatkozott meg. A népszámlálásokat az újabb adók kivetésével azonosító közfelfogás csak a századfordulótól fogadta el az adatszolgáltatás tudományos rendeltetéséről szóló hivatalos állásfoglalást. Addig gyakori volt az a fajta magatartás, mely a háztartásban élő nem családtag segítőszemélyzet és a segítő családtagok letagadására irányult, így csökkentve a családot sújtó potenciális adóterheket. Az 1880-1890 közötti időszak létszámgyarapodása elsősorban strukturálisan érdekes, mert a növekmény zömmel a külterületi lakosság szaporulatának köszönhető: Alsó- és Felsőtanya gyorsabb növekedési üteme nemcsak a természetes szaporodásból, hanem odavándorlásból is táplálkozott. Ennek köszönhetően pl. kiegyenlítettebbé vált a nemek aránya, mely a városi belterületen (Palánk, Rókus, Felsőváros, Alsóváros) elsősorban a polgári igények kielégítésére betelepült cselédség, illetve a könnyűiparban foglalkoztatott női munkások miatt a nők javára billent. Ez egyben azt is jelentette, hogy a külterületi népességemelkedés extenzív jellegű, azaz a mezőgazdaság kínálta, főként férfi munkaerőre alapozott jövedelmi lehetőség szabta meg a házas termékenységet és a vándorlási indexet. Táblázatunkból kiolvasható, hogy az időszakonként elért kiemelkedő eredmények ellenére Szeged lakosságának gyarapodási rátája éppen, hogy elérte néhány magyar város hasonló mutatóiból kikerekített középátlagot. Tekintettel arra, hogy az 1785-1910. közötti növekedési trend abszolút értelemben egyenletesen növekvő, a ciklusonként tapasztalható egyenetlenségek, eltérő intenzitású ingadozások a relatív fejlődési ütem stagnálását igazolják. Nemzetközi és hazai összehasonlítások tükrében még inkább nyilvánvalóvá válik a tény, hogy az idősorban föltüntetett szaporodási ráta csak azt a középátlagot ütötte meg, melyet kedvezőtlen viszonyok közepette bekövetkezett természetes szaporodásnak kellett volna elérnie.

37 Mivel sem háború vagy nagyobb járvány (legalábbis 1873 után) nem pusztított Szegeden, a számszerű növekedés abszolút íve az átlagos demográfiai körülményekhez viszonyítva deficit. Önmagában a növekvő, de együttesen stagnálást eredményező ritmuskülönbséggel leírható népmozgalom nem lehet direkt utalás egy közösség polgári átalakulására. Különösen nem Szeged esetében, ahol a népmozgalom egyik jelentős forrása épp a polgárosodással együttjáró jelentős vándorlási különbözet, az ipartelepítés és hivatalállítás kiváltotta migráció. Ugyanaz a lakosságcsoport, mely 1880-90. között a népességtöbblet javarészét szolgáltatta, 1900-1910. között a hanyatlás jeleit mutatta. Egyrészt a külterületi lakosság lassan betelepedett a városba vagy a közel fekvő községekbe, másrészt a tanyákról sokan elvándoroltak a földműves szorgalmát jobban jutalmazó vidékekre. Utóbbiak a város földjén gazdálkodó és tönkretett bérlők soraiból 36 Mészáros György főjegyző, a népszámlálási munkálat kirendelt vezetőjének hivatalos jelentése Szeged Szabad királyi város tekintetes tanácsához. = Csongrád megyei Levéltár (CsML) Az 1869. évi népességösszeírás iratai. 1870. május 7. 37 Arthur E. IMHOF: Einführung in die historische Demographie. München, 1977. Imhof fejtegetéseiből kiderül, hogy a XIX. századi nyugat-európai népesség tipikus növekedési rátája — 30 éves periódusokat alapul véve — 45 %. Meg kell jegyeznünk, e gyarapodási indexet nem lehet visszavezetni konstans születési és halálozási számokra.