A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

ROMSICS Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a XX. század első felében

Ez a választójogi rendszer, amelynek hatalombiztosító és rendszerstabilizáló funkciója nyilvánvaló, 1938-ban annyiban választott, hogy ismét általánossá tették a választás titkosságát. Az adott helyzetben ebből azonban kizárólag a fasiszta szélsőjobboldal profitált, akiknek a radikalizmusával a demokratikus pártok nem tudtak, demagógiájukkal pedig nem akartak versenyre kelni. Az 1945 utáni magyar történetírás a Horthy-rendszert évtizedeken át fasizmusnak, majd félfasizmusnak, illetve fasisztoid diktatúrának nevezte. Ez nyilvánvalóan nem igaz. A fasiszta vagy nemzeti szocialista totalitarianizmus legfontosabb ismertetőjegyeivel a Horthy-rendszer nem rendelkezett. Ugyanakkor parlamentáris demokráciának sem nevezhető, hiszen a politikai hatalomért folyó versenyből a társadalom jelentős szegmenseit kizárta - más restrikciókról nem is szólva. Ezért úgy véljük, hogy a két világháború közötti magyar állam- és kormányrendszer leginkább az autoriter politikai rendszerek egyik válfajának tekinthető. (5) Az 1920-as trianoni békeszerződés területi előírásai következtében soknemzetiségű államból Magyarország csaknem homogén nemzetállammá vált. A nem magyar anyanyelvűek aránya 46 %-ról (1910) 10 %-ra (1920) csökkent. A csökkenés kismértékben a későbbiekben is folytatódott. A nemzetiségi lakosság aránya 1930-ban már csak 8 %-ot tett ki. Ezek többségét, az összlakosság 7, illetve 5 %-át, a meglehetősen szétszórtan élő német népesség adta. A románok, szlovákok, szerbek, horvátok és rutének száma jelentéktelen volt. A nemzetiségi kérdés tehát kiiktatódott a magyar társadalom és politika súlyos zavarokat okozó nagy belső problémáinak a sorából. Helyébe lépett viszont egy olyan külpolitikai düemma, amely jelentőségében csak a háború előtti nemzetiségi kérdéshez hasonlítható: az új határokon kívülre került több mint három milliós magyar kisebbség problémája. Ezt a szétszakítottságot a kor magyar politikai vezetése, a magyarországi társadalom, s a kisebbségek egyaránt interregnumként fogták föl, s újraegyesülésre törekedtek. Ismeretes, hogy 1938 és 1941 között ez jórészt sikerült. A négy lépcsőben visszaszerzett, illetve visszakapott területek nagysága együttesen meghaladta az 1920-as területi veszteségek több mint felét, illetve Horvátországot is beszámítva több mint egyharmadát. Az országterület 93 ezer km2-ről 172 ezer km2-re, a lakosság száma pedig 9 millióról 14,6 mülióra nőtt. A közel 5 millió új állampolgár mintegy fele volt magyar, 20 %-a a román, 10 %-a a rutén, 8-9 %-a a délszláv, a többi pedig a német és a szlovák nemzetiséghez tartozott.

16 Ez ismét felvetette a régi kérdést: homogén nemzetállam a nem magyarok asszimilációjával avagy a nem magyarok társnemzeti státusának, de legalábbis széleskörű autonómiájának az elismerésével. A magyar vezető réteg e kérdésben megoszlott, s a háború végéig nem tett elhatározó lépést. Azt követően pedig, mint ismeretes, már nem kellett, hogy tegyen. Az 1947-es békeszerződés az 1920-ban megállapított határokat állította vissza. A nemzetiségi kérdés tehát ismét külpolitikai problémává vált, s a századelő néhány más antonómiájával együtt azóta is a magyar társadalom és politika centrális kérdései közé tartozik. 16 FOGARASI Zoltán: A népesség anyanyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlása törvényhatóságonként 1941ben. In Statisztikai Szemle, 1944. 1 -28.