A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Lengyel András: A bibliofil Szalay József

munkássága elismeréséül - a szemtanú Vásárhelyi Júlia szerint - kiérdemelte a »szociális főkapitány« [...] rangját is. A világháború alatt működési körébe teljes intenzitással kapcsolta be a magyar háborús gyakorlati szociálpolitikai tevékenységet, amelynek nemcsak tudósa, de rendkívül tájékozott szakembere és úttörő munkása is volt. Mindjárt a háború kitörésének első napjaiban elnöklete alatt megkezdte működését Szeged város háborús munkaközvetítője, a hadbavonultak családtagjainak a munkába állításának érdekében, s az intézmény működése felé - amely a nagy főkapitány egyéni elgondolása szellemében látta el teendőit - az illetékes kormányzat és az egész ország elismerő figyelme fordult" (Vásárhelyi, 1940). Tapasztalatairól és elképzeléseiről Szalay cikkben is beszámolt. A szegedi munkaközvetítés címmel kétrészes nagy cikket tett közzé a Szegedi Napló 1916. január 27-i és 28-i számában. „De csakhamar felismerte a magyar anyák és csecsemők társadalmi védelme megszervezésének szükségességét és megalapította a Szegedi Stefánia Szövetséget. Ezt követte a Gyermekrendőrség felállítása, amelynek a nagyobb gyermekek, a fiatalkorúak védelme volt a hivatása. A szervezet tagjai jogosultak voltak a bajbajutott háborús gyerekek érdekében bárhol közbelépni." Hogy ez a városi szociálpolitika milyen hatékonysággal működött, működhetett, Vásárhelyi Júlia emlékezése nem szól. De - a dolog természete szerint - a siker aligha az egyéni erőfeszítésen múlott; Szalay a jelek szerint megtette, amit az adott körülmények között egyáltalán megtehetett. Hivatali teendői mögül a szegedi években már a kultúra, az irodalom iránt érdeklődő magánember arca is kirajzolódik. Ahogy már Hódmezővásárhelyen is részt vett a helyi könyvtár létrehozásában, most Szegeden is először a könyvtárügy felé fordult. Ennek jele a Szegedi városi közkönyvtárról írott cikke (Szegedi Napló, 1910. szept. 21.). Igazi ambíciója azonban Szegeden már az irodalom volt. 1912-ben Cserzy Mihállyal közösen megírta az Ugarimádás című színművét, amelyet 1916-ban be is mutattak; még ugyancsak 1912-ben tagjává választotta a Dugonics Társaság, s mint Péter László (2003) földerítette, a következő fél évtizedben ő lett az egyik legaktívabb tagja a „Dugonicsoknak". Meséket is írt; Ciróka maróka című meséjét 1915. május 13-án, Zúzmara herceg viadala Kikelet herceggel című „magyar mesé"-jét pedig 1916. május 7-én közölte a Napló. Ám mondjuk ki mindjárt: bár e két mese nem kisebb író, mint Móra Ferenc szerkesztői döntése révén jelent meg, Szalay nem volt igazi író. Ambiciózus műkedvelő volt, akinek életművét inkább szeplősíti, semmint emeli írói ambíciója. Ezt a tényt, egyik még nem publikált emlékezésében, a rosszmájú, ám jól tájékozott kortárs, Sz. Szigethy Vilmos föl is emlegeti. S aligha alaptalanul. Aligha lehet ugyanis kétséges, hogy Szalay írói ambíciói voltaképpen csak a közéleti súlyából fakadó tekintélye révén kaptak teret. A jószándékú, befolyásos helyi közéleti autoritás iránti lojalitás, hiúságának figyelembe vétele persze megbocsátható opportunizmusa volt a helyi szellemi életnek. S írói korlátaival alighanem maga Szalay is többé-kevésbé tisztában volt. Ha nem is vallotta be, legalábbis sejtette ezt. A kreatív írói tehetség hiányának fölismerése lehetett az egyik oka, hogy irodalom iránti szenvedélye részben hamar az irodalomszervezésre, a „lelkes és lelkesítő" ember szerepkörére korlátozódott, részben egy nagy kielégülést nyújtó speciális működési területre, a gyűjtésit helyeződött át. A könyvek és kéziratok, az irodalom különféle relikviáinak gyűjtése ugyanis az írókkal s az irodalommal való foglalkozás olyan exkluzív formája, amely alkotói kreativitás híján is megadta neki a nagy írókkal s a magas irodalommal való intim közelség, a jóltájékozottság, sőt még a birtoklás élményét is. 85