A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Péter László: Miscellanea Vásárhelyiensa

már sokat, de mire fizetni kellett volna az ígéret váltóját, akkorára mindig úgy elvesztem, hogy körözőlevéllel se lehetett rám találni. Tulajdonkép[p]en mi is az előszó? A más bűnének a mentegetése. Hogy vállalhatná most már az ilyesmit a magamforma kárhozott lélek, akinek magának is annyi a bűne, hogy bizonyosan külön bográcsban forralják neki a szurkot az illetékes tényezők odalent a tetthelyen! Ezzel a könyvvel azonban egész másképp áll a dolog. Boldogan vállaltam, mikor Szathmáry Tihamér barátom arra kért, mint közismert félénk és szemérmes ember, hogy én vezessem a nyilvánosság elé. Úgy éreztem, hogy ez olyan magától értetődő dolog, mint az volt, hogy én fogtam az unokám kezét, mikor az első lépést tette. Aki egy tucat könyvet összeanekdotázott már, annak joga is, kötelessége is, hogy barátja első anekdotás könyve elé ajánlólevelet adjon. S azt gondoltam, nem is lesz nehéz a dolog. Bevezetem a könyvet valami ankedotával, az lesz a legstílusosabb előszó. Próbát is tettem négy-öt anekdotával, de mindig idejében rájöttem arra, hogy nini, hiszen én ezt Szathmáry Tihamértól hallottam, s nem tudom, nem lesz-e benne a könyvében. Kiderült, hogy ő a mester, és én vagyok a tanítvány, ő a nagypapa, és én az unoka, ha majd olyan fehér is már hajam, mint az övé. Sebaj, így még jobb. Az unoka sohase olyan elfogult a nagyapa iránt, mint fordítva, így senki se kételkedhet a tárgyilagosságomban, mikor Szathmáry Tihamért a magyar anekdotamondás klasszikusának nevezem. Nem szólok könyve helytörténeti értékéről, amely minden tudós monográfiánál elvenebben örökíti meg egy tünedező világ képét. Nem dicsérem nyelve mézízű magyarságát, mert az vásárhelyi írónál magától értetődő. Ami országos értékűvé teszi, és maradandó értéket ád apró történeteinek, az őbelőle magából áramlik, az a mosolygó világszemlélet, amelyben a magyar úr egy a magyar paraszttal, s amit nyilván még az őshazából hoztunk. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a könyv nagyon népszerű lesz, s az országos közönség éppoly hálásan fogadja szívébe kedves és derűs szerzőjét, mint amilyen szívbeli szeretettel veszi körül városa és megyéje társadalma. Rejtély, hogy amikor végül 1929-ben napvilágot látott a kötet, nem Hézső Sándor adta ki Szegeden a Bartos-nyomdában, hanem Dura Lajos Vásárhelyen. Úgy látszik, Hezsőnek nem sikerült elegendő előfizetőt toboroznia. Már megjelentek a „vidám históriák", amikor Szathmáry Tihamér egy előadói asztalnál ülhetett a Nyugat nagyjaival. Móricz Zsigmond ötlete volt, hogy a szerkesztésében megjelenő folyóiratot elviszi az országba: fölolvasó körutat szervezett. A szegedi, vásárhelyi és szentesi est ügyében Juhász Gyulát kereste meg. A költő válaszából itt ennyit idézek: „Vásárhely és Szentes tekintetében az elsőnél Szathmáry Tihamér ny. főispán, a másodiknál Lakatos Lajos h. polgármester az irodalmi szálláscsinálód. (Mind a ketten erősen flörtölnek a múzsákkal.)"

22 A vásárhelyi Fekete Sasban 1930. április 7-én szerepelt a Nyugat: Móricz és felesége, Simonyi Mária mellett Babits, Kosztolányi, Gellért Oszkár és Schöpflin Aladár. Két „helyi író" is: Bibó Lajos és Szathmáry Tivadar. S hogy Móricz jól ismerte, bizonyítja Böszörményi Ede (1911-2002) református lelkész. Neki mondta Móricz az édesapjáról, a szentesi lelkész Böszörményi Jenőről (1882-1955), aki egyházi írások mellett szintén jeleskedett elbeszéléseivel: „A te családodból való az ország legjobb anekdotázói közül kettő: Szathmáry Tihamér és az apád." A Böszörményiek a Beliczy család révén voltak rokonságban a Szathmáryakkal.

23 Igaz, 193 l-ben, Móricz csehszlovákai útja után, Szathmáry 22 RÁDICS KÁROLY: Móricz Zsigmond levelesládája. Bp., 1993.102. 23 BÖSZÖRMÉNYI EDE: i. m. 123-126. 51