A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Adattár - Szelesi Zoltán: Csáky József szegedi levelei

Ha kijössz Párizsba, beszélhetünk cikkekről, folyóiratokról és a szobraim fényképeiről. Bőven fogom tudni kiegészíteni az anyagodat. Persze ehhez jelen kell, hogy légy. Most pedig röviden leírom az esetemet a Somogyi Könyvtárban. 13-14 éves lehettem. De nem egészen 14. Nagy buzgalommal jártam olvasni a [Somogyi] Könyvtárba, csak délután lehetett. (Talán most is így van?) Én nem „ifjúsági" könyveket olvastam, de mindig nagyon komolyakat, sőt „tudományos" könyveket. Emlékszem, hogy bújtam Lombrosót, Lavatert és más paleontológiái stb. könyveket. Nem vettem észre, hogy a könyveket kiszolgáló személyzet engem figyelemmel kísért. Egy szép napon az, aki nekem a kért könyveket hozta, a fülembe súgta. Ne jöjjön délután. Sokan vannak és a barátai zavarják. Jöjjön délelőtt. Mi beeresztjük és alig lesz valaki. Nyugodtan olvashat. Ezután már csak délelőtt jártam a könyvtárba. Egy reggel az ajtó elé érve már odaérkezett egy 38 év körüli nagyon elegáns férfi. Rám sem hederített, sőt lenézőleg fitymált és csengetett. Az én könyvtárszolgáló emberem dugta ki a fejét az alig kinyitott ajtón és kérdezte az urat, mit akar. - Olvasni akarok a könyvtárban. - Nem lehet. A könyvtár csak délután van nyitva az olvasóközönségnek. Délelőtt kizárólag csak „tukdományos kutatók" jöhetnek be. Erre rám nézett, tisztelettel, félreállt: - Tessék bemenni. És a „tudományos kutató" bement. Soha életemben, se azelőtt, se azután nem láttam oly rettenetesen elképedt arckifejezést, mint amilyen azon úré volt, amint rámtekintett, mint tudományos kutatóra és látott bemenni. О kint maradt. Egész életemben nevettem és még most is nevetek ezen az eseten. Nem gondoltam arra - hogy is gondolhattam volna -, hogy egy nap az én Szelesi barátom, tényleges tudományos kutató a Móra Ferenc Múzeumban, rólam fog tartani tudodmányos előadást és cikkeket ír rólam. Nem mulatságos? Amikor 59-ben Szegeden jártam, rápillantottam a múzeum épületére és az ajtóra, amelyen beléptem a megrökönyödött úr előtt. De nem mehettem be. De van egy másik emlékem is. Amikor még délután jártam be, a barátaim mutattak nekem egy gyönyörű szép, fekete hajú lányt, fehér ruhában. Nagyon komolyan olvasott, nem nézett se jobbra, se balra. Valamivel idősebb lehetett mint én. A barátaim fülembe súgták, hogy az a lány Zolá-t franciául olvassa. Elszédülve néztem rá, mintha magát Minervát láttam volna hirtelen. Franciául! Még a legmerészebb álmomban sem gondolhattam arra, hogy nekem ilyen óriási tudásom lehetne. Arra sem gondolhattam, hogy egy nap én franciául „írok". Hát, kedves Szelesi, azt hiszem kiírtam magamat. Most várom az enyhébb időket, hogy újra munkába álljak. Új terveim vannak. Sok jó barátsággal Csáky A leveleid mindig nagy örömet okoznak. 180