A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Foote, Kenneth E.–Tóth Attila–D. Árvay Anett: Emlékezés, nemzeti identitás, politikai emlékművek rombolása

Jó példa a történelmi eseményeket megörökítő emlékművek „felsorakozására" a szegedi Aradi vértanuk tere. Maga a tér több mint kétszáz éve a város legfontosabb emlékműveinek helye, neve pedig az 1849-ben kivégzett hős tábornokokra utal. Itt állt a Rozália kápolna, melyet a 18. században építettek a pestis áldozatainak emlékére, majd 1896-ban egy oszlopot emeltek az 1848-49-es szabadságharc szőregi csatájának tiszteletére. Az első világháború után egy újabb oszlop került a térre, mely a háborúban elesett 46. gyalogezred szegedi áldozatainak állít emléket. Szintén e térre helyezték át Rákóczi Ferenc lovas szobrát. A két világháború között egy másik első világháborús emlékművet építettek a tér déli részére, a Hősök kapuját, a tizenkétezer háborúban meghalt szegedi katona emlékére. Egy kicsit keletre, a Rerrich téren Sárkányölő Szent György szobra áll, mellette Melocco Miklós 1997-ben leleplezett 1956-os szobra. A másik 56-os emlékmű (1989) a tér nyugati oldalán látható. Bár a 46. gyalogezred emlékművét eltávolíttatta a kommunista rendszer, a Hősök kapuját 1995-2001 között restaurálták. A város második világháborús áldozatainak emlékművét 1993-ban emelték a város fő temetőjében, a háborús tömegsírok mellett. A történelmi emlékművek ilyen komplex és egymás melletti elhelyezése természetesen ritka. Debrecenben például a város emlékművei mind-mind máshol vannak, és az Aradi vértanúk terén pedig nincs is emlékmű. Néhány városban egészen különböző történelmi események kerülnek egymás mellé emlékművek formájában. Kőszegen például a második világháborús emléktábla az 1532ben a törökök elleni sikeres, városvédő ostromban meghaltaknak állított emléktábla mellett van. Az ilyen történelmi párhuzam elég ritka, mivel alig van emlékmű, amely a tatárjárást vagy a törökök elleni harcokat örökítené meg, eltekintve néhány főbb csatahelytől és vártól. De ez nem jelenti azt, hogy a tatár, török, orosz megszállások közti párhuzamokra ne találnánk utalást. A tatárjárás egyik fő csatájának (1242) helyszínén, Muhin egy nagy emlékmű áll, melyet 1992-ben emeltek, Mohács pedig 1989 után kiemelten fontos lett. A hagyományos magyar népi és vallási jelképrendszer újjáéledése Az 1989 utáni emlékművek jelképrendszere is nagyon fontos kérdés. Néhány korábbi háborús emlékmű a katonai szimbólumokat használja, elesett vagy harcoló katonákat ábrázol, az újak viszont a hagyományos népi, vallási vagy teljesen új jelképeket alkalmaznak. Az egyik magyarázat ezekre az egyszerűbb formákra (díszítés nélküli sírkövek, emléktáblák csak nevekkel) az, hogy jó pár új emlékmű magánkezdeményezésként indult, és ezért egyszerűbb kivitelű. Ezeket gyakran magánparcellákban vagy templomkertekben helyezték el. A kommunizmus utolsó éveiben bukkantak fel a temetőkben az illegálisan állított kopjafák az 1956-os forradalom mártírjainak emlékére. Kopjafákat a Rákóczi szabadságharc körül kezdtek állítani az erdélyi protestáns vidékeken. Akkoriban a katonák sírját a lándzsájukkal jelölték meg, és ezt a formát próbálta utánozni a kopjafa. Idővel egész szimbólumrendszer alakult ki, az oszlop mérete, alakja, díszítése utalt az elhunyt korára, nemére (a nőké tulipános, a férfiaké csillag vagy kalap tetejű volt), vagyoni helyzetére (MALONYAY 1909, 275-293, HOPPAL 1994). A 20. században azonban alig állítottak kopjafát fejfának. Az a tény, hogy a 80-as években újra felfedezték, jórészt a könnyű és olcsó előállításnak volt köszönhető. A kopjafához szükséges fát pedig egyszerű 142