A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Péter László: Tömörkény István: Öregembör napáldozatja Szövegmagyarázat

az íróé. Menyhért ültette ezt a fát ötven esztendővel ezelőtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Ez a helyesbítés értelmetlen volna, ha az író akarná magát kiigazítani. Akkor kéziratába egyszerűen beszúrta volna a már leírt évszámhoz a két szócskát: az ötvenet ötvenkettőre egészítette volna ki. Ámde itt Faragó Menyhért javítja ki saját emlékezetét. A következő mondat, megint minden átmenet nélkül, már ismét Tömörkényé: ő állíthatja, hogy Menyhért az eperfa gyökerére zabot szórt, hogy megfogamzzék. De ismét Menyhért gondolata: No, adott is ötven esztendő úta ölég epröt a malacoknak. Az új bekezdésben folytatódó elmélkedés is Menyhért fejében folyik le: Ilyen a fa. A fa csakúgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekintsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök. A nyúl — nyúlik helyett — szokatlan, de elfogadható igecsere; mintha a 'kiterjed' jelentésű szónak 'a kezét valami felé nyújtja' jelentésű másik igének iktelen változata volna. A magos tudatosan használt népnyelvi változat. Ismét az író szól: Leesött a faág. Mony h ért nézte. — Legyüttél? — kérdözte tülle. A faág leszáradt leveleivel zizögött neki. Beszélt. — No — mondta Mony hé rt — ha mán legyüttél, faragok belülied a kis onokámnak kis kést mö

g fakanalat. Mán úgyis eluntam magamat végképp. A faág zizögött tovább, hogy az de bizistenjó lösz. 5. Érdemes megfigyelni, hogy Tömörkény a tülle és a belülied változatokat kedvelte; a tüle-tüle és a belüled-belüled éppolyan jó lett volna. Az ábrázolt jelenethez párhuzamként kínálkozik Tömörkénynek másik elbeszélése, A szárnyékember ( 1895), amelynek „címszereplője", az öreg pásztor, szintén kanalat farag, hogy unalmát elűzze. Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végrül, mögnézte másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért. A mostand d-je inetimologikus mássalhangzó; gyakori a népnyelvben; Tömörkénynek ebben az írásában is találkozunk még e jelenséggel. Történeti adatunk is van rá: 1812-ben kelt végrendeletben olvassuk: a honnand eredetét vették (Tanulmányok Csongrád megye történetéből, i. m. 127.). Akkor kinyitotta tulajdon ágát. Az első pillanatra az író vét a Kovalovszky Miklóstól Kosztolányi-törvénynek nevezett nyelvhelyességi elv ellen. Kosztolányi írta: „Az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk" (Nyelv és lélek. 1971. 70.). Már pedig az ág az előző szövegösszefüggés következtében az első pillanatra faágat juttat eszünkbe; a tulajdon jelzőt előbb nem is értjük. Talán csak a következő mondat olvastán sugárzik vissza az előzőre az ág szokatlan értelme: a bicska egyik 50