A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Péter László: Tömörkény István: Öregembör napáldozatja Szövegmagyarázat

Megvédte álláspontját: azért beszélteti alakjait elbeszéléseiben szegedi tájnyelven, „mert szegedi emberekről van bennük szó". „Nálunk az ilyesmi szokatlan, más népnél nem az. A franciáknál külön irodalom keletkezett a provánszi nyelvben, a németben külön irodalma van a bécsi dialektusnak, az oroszban a kisorosznak, Olaszországban meg éppen színpadok vannak, melyekben különböző tájak dialektusában írt darabokat adnak elő." E nemzetek közt adódnak, úgymond, olyan különbségek, hogy nem is értik a más tájnyelven beszélők egymást. Nálunk ez nincs így, szerencsére. „De szerencse az is, hogy a népnyelv igen gazdag, olyan bánya, amelyből még nagyon sokáig lehet nyelvkincseket hozni elő." Büszkén hozza föl, hogy nemrég egyetlen évi gyűjtésének eredményeként több mint 2500 tájszót küldött föl az Akadémiának. E gyűjteményét Bálint Sándor föl is használta Szegedi szótárában (1957). Hivatkozása szerint az MTA Nyelvtudományi Intézete őrzi. Az UMTSZ nem említi forrásai közt. 2. A szegedi nyelvjárás hangtanának két jellemző hangja a meghatározott helyzetű ö gyakorisága (az irodalmi nyelvben használtnál nagyobb funkcionális terheltsége) és a rövid zárt ë előfordulása. Az ö írásával nem is volt gond. Ám Tömörkény fonetikai képzettség híján írásában nem tudta visszaadni az é'-t. Hasonlóképpen a népnyelvet általában jellemző pótlónyújtásos alakokat (ara, ere; emönt-elmönt). Ezért legjobb szándéka szerint sem volt képes még elnagyoltan sem visszatükröztetni a népnyelvi kiejtést. Ám ezt ő nem vette észre: a fülében a leírt mondatok úgy hangoztak, mintha az e betű ë hangot ábrázolna. Ezért hihette, hogy ő — mint idéztem — úgy beszélteti a szegedi parasztembert, „ahogyan valójában és csakugyan beszél". Szintén fonetikai ismeretei híján gyakran vissza akarta tükrözni — valójában fölöslegesen — a látszólagos népnyelvi ejtést. Tehát azokat a hangtani jelenségeket is betű szerint írta, amelyek a köznyelvi kiejtésben is azonosak (hasonulás; összeolvadás; a mássalhangzó előtt hosszú betűvel írt, de röviden ejtett mássalhangzó stb.). (Vö. Voigt Vilmos — Balogh Lajos: A népköltési [folklór] alkotások kritikai kiadásának szabályzata. 1974. 93.) Ebben sem állt és áll egyedül; népnyelvi szövegek írásában ma is eléggé általános gyakorlat ez. Tömörkénynek ebben az elbeszélésében az alábbi ilyen — pusztán a szemnek szóló — írásmódú alakokat találjuk: aggyá (adja), bánnya (bánja), Dorosmán (Dorozsmán), idejig (ideig), ijen (ilyen), kiáltya (kiáltja), lössz (lösz), mongya (mondja), mosojognak (mosolyognak), mönnyön (mönjön), ojan (olyan), sejöm (selyöm), szárait (száradt), széttekincsön (széttekintsön), szömeji (szömei), tekintettyeivel (tekintetjeivel), vijolencia (violencia). Ezeket a népköltészeti alkotások szövegkritikai szabályainak megfelelően írtam. Quandoque bonus dormitat Homerus. Olykor Tömörkény figyelme is kihagyott: a következetesség azt kívánta volna, hogy ha előbb vót alakot írt, pár mondattal utóbb se írjon volt változatot. Teljesen Ö-ZŐ szövegkörnyezetben kérdözte helyett kérdezte, édös helyett édes alakot stb. Valószínűbb azonban, hogy ezért nem ő a felelős: a pesti nyomdászok kezén változhatott könnyen az író mög igekötője meg-gé, úta névutója óta formájúvá, s így tovább. Nehogy e következetlenségek zavart okozzanak, ezeket az alakokat az írói szándéknak megfelelően a többihez igazítottam. Ez is a textológia szabályainak, az emendáció követelményének megfelelő eljárás. Hasonlóan jártam el két nyilvánvaló sajtóhiba kijavításában is. Még az elbeszélés cselekményének elején, amikor a főhős munkához lát, az szerepel a szövegben, hogy az eperfaágból kanál lett. Ezt Tömörkény nem írhatta, hiszen ez ekkor még képtelenség: ő bizonyosan 48