A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Szigeti Lajos Sándor: „Hív a halál boleróba” Zenei hangoltság Baka István műveiben

és örvénylik aranyfog rendjel a holtak fölkavart pora S vonít a Sátán hegedűje nyüszít a brácsa felsikolt a klarinét hörög a bőgő élők között kering a holt A. Nagy követné s В. A császár ébenfa mellett rőt virágszál a parketten száguldozik С Államelnök görbe lábú nejét forgatva Noszferatu mily szép nyak elábrándozik s mint hattyúdöggel a kanális fagylaltszinű ruhákkal máris felhabzik forr a bálterem s bár túlcsordul megállni nem engedi a szilaj keringő S húzza a Sátán hegedűje húzza de egyszercsak leinti a nyálzó klarinétvisítást a brácsát nagybőgőt megállnak a párok már nem járja senki s míg izzadt tagjaik kihűlnek s csak lihegésük hallani a Sátán meghajol kopott frakkját végigsimítja és eltűnik s ekkor új bizsergés fut szét az elzsibbadt karokba roggyant lábakba folytatódik a bál s a nő- és férfi testek drótvégen rángó bábui új táncok mámorába vesznek Mint látható, a Sátán eltűntével nem nyerik vissza szabadságukat a táncolók, továbbra is egy náluk nagyobb hatalom mozgatja őket. Az utolsó versszak kezdése - „S húzza a Sátán hegedűje / húzza de egyszercsak leinti" - felidézheti bennünk Vörösmarty Mihály Vén cigányának utolsó versszakát, amely így kezdődik: „Húzd, -de mégse"; mintha ironikusan azt sugallná, hogy a vén cigány helyett nekünk már csak a hegedűs Sátán maradt, ezredvégi haláltáncot járó utolsó bálozóknak. Nagy Gábor jegyzi meg, hogy a verset erősen démonikus jellege a magyar irodalom több jelentős művével is rokonítja. Arany János a Tengeri-hántáshoz fűzött jegyzetében maga nevezte ugyanis „daemoni"-nak a muzsikát, amit Ferkó hall; Az ünneprontókban a démoni zene hatására elvesztik a fejüket a táncolók: „A táncosok arcán vérkönyü hull: / De a láb még egyre bokázza vadul, / Viszi a tánc ördögi kedve." S szinte a Mefiszíó111