A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Szigeti Lajos Sándor: „Hív a halál boleróba” Zenei hangoltság Baka István műveiben

Bakához eleve közel állhatott a haláltánc hiedelme, hiszen szerette a vámpírtörténeteket, maga is írt ilyet (Id. például A kisfiú és a vámpír című prózai művét!), olyan hagyományra mutatva, mint amilyen Polanskié (vö.: Vámpírok bálja), de utalhat e tánc a Sátán báljára is, amely ott van Bulgakov - a Bakának oly kedves - Mester és Marganrajában, de ott van a Liszt-művekben is, amelyeket szintén gyakran evokál a költő. Gondoljunk olyan zongoradarabokra, mint a Mefisztó-keringő, Haláltánc, Csárdás macabre, Búcsúzóra, Funérailles. Ez utóbbihoz közvetlenül is ír verset Baka, mégpedig a Gyászmenet címűt, melynek alcímében feltünteti a Liszt-művet. A vers nem is annyira egy gyászmenct leírása, mint inkább egy maszk megfogalmazása, még inkább a pusztulás egyetemes folyamatrajza: „Megdermedt sírhalmok között/ málladozik a gyászmenet / kőnéma kővak kősüket / körötte idegen nevekkel / állnak a fejfák sírkövek // Dérlepte sírhalmok között / szétporladt rég a gyászmenet / harangszó csendül messziről / rézhangja lélekként lebeg / ki hallja még ki érti meg". E műveknek nem csak a halál maga a tárgya, de a haláltánc is, mint ahogy a Baka-vers is bár bolerókéni tünteti fel magát és tökéletesen meg is felel mind ritmikai, mind jelentéstani szempontból a bolerónak, tárgyában egyúttal haláltánc is, mégpedig akár a középkori hiedelem értelmében, amely szerint éjszaka a holtak kilépnek kriptájukból és hajnalig táncolnak. Ebben az értelemben egyszerre jelenthet mintát nem csak a bolero, de minden haláltánc-zene is, azaz például nem csak Ravel Bolero-jára, de Saint-Saens Haláltánc című zenei darabjának ihletésére is gondolhatunk. A népi babonán túlmutató mélyebb, allegorikusabb jelentést is hordoz a holtak éjszakai tánca, mégpedig azt, hogy a halálban mindenki egyenlő, születésre, nemre, rangra, vallásra való tekintet nélkül. Ami igazán furcsa lehet, az a halál és a bolcró párosítása, olyan képzeteket vonhat magához, mely szerint azonnal magunk előtt láthatjuk, amint az oszladozó hullák, zörgő csontvázak sírjukból kimászva kasztanyettát ragadnak és karjukat magasba emelve, hármat dobbantva, a fölcsendülő ütemekre belekezdenek szenvedélyes táncukba. Még nem olvastuk egyetlen sorát sem a versnek, mégis a cím sugallatára úgy érezhetjük, szinte mindent tudunk róla: halál és tánc, látszólag két ellentétes fogalom (a halál mint az élet lezárása, a semmi, és a tánc mint az élet ünneplése, bclemerülés az örökkévalóba, ha tetszik: a minden, az eksztatikus teljesség), mégis oly közelinek látszanak. A tánc az egyik legősibb és legőszintébb önkifejezési eszközünk, tánc közben megszűnnek a gátlások, feloldódnak a társadalmi viszonyok: az alá- és fölérendeltségek, a körülöttünk lévő világ szinte megszűnik létezni és belemerülünk a Nagy Mindenségbe (ha a halált is bekapcsoljuk és úgy tetszik: akár a Nagy Semmibe) és egyesülünk az örök természettel, átadva magunkat valami különös, eksztatikus érzésnek. Vajon nem ugyanez történik-e velünk a halál pillanatában is? A táncban az emberek levetkőzik a gátlásaikat és itt - a haláltáncban - a gátlásaikkal együtt ruhájukat, sőt végül húsukat is. Teljes leesupaszítás-lecsupaszodás ez, hogy végül ott álljanak (álljunk) meztelenül (és testtelenül), ahol nem marad más, csak a lélek önnönmagában, a maga egyszeriségében, egyszerűségében és tisztaságában. Végre mindenki átlátszó, mindenki az, aki, minden az, ami. Minden egyértelmű, nincsenek harcok, nincsenek félreértések, nincsen rossz, és nincsen jó sem, csak tánc van, tánc és lánc, extázis a végső kifulladásig, de legalábbis reggelig, az első kakasszóig, aztán elvonul a vendégsereg, ki-ki „álomba merül" saját kis kriptájában, hogy a következő éjjel újból, még nagyobb erővel zendülhessen föl a Halál bolerója. 104