A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Szigeti Lajos Sándor: „Hív a halál boleróba” Zenei hangoltság Baka István műveiben

„Hív a halál boleróba" Zenei hangoltság Baka István műveiben SZIGETI LAJOS SÁNDOR (Szegedi Tudományegyetem, Szeged) Baka István - ez köztudott - ha nyugalomra, ihletre vágyott, elvonult Szekszárdra. Ezt azonban csak ritkán tehette meg s ha nem volt rá módja, akkor a zenéhez fordult s úgy zárkózott még inkább magába, hogy annál nyitottabb lehessen befelé, a saját világára, tette ezt Szegeden, a lakásában, de még inkább, leginkább a Kincskereső szerkesztőségi szobájában. Magam is jártam nála többször, mégis Szepesi Attilát, a költőt idézem, visszaemlékezését arról, hogyan zárkózott be a költő „cellájába": „Nem ismerhette B. L-t, aki sosem járt szerkesztőségi folyosóról nyíló szobájában. Amúgy nem volt ez a 3x3 méteres helyiség egy szolid szerkesztőségi szoba. Cella volt inkább, melyet az avatatlanok elől csukott ajtókés kárpitok rejtettek. A valódi szerkesztőségi szobáról feltételezhetjük: olyan nyilvános terem, fogadó, ahol az ügyeletes szerkesztő a beszédülő szerzőket hellyel kínálja, kérdéseivel traktálja, s miközben sandán marasztalja, magában azt latolgatja, mikor tűnik már a pokolba az illető. Erről a cella esetében szó sem lehetett. A kéziratokkal érkezőknek először is csengetniük kellett az utcai kapun. Ezután az ügyeletes - a Kincskeresőné\ ritka kivételektől eltekintve B. I. volt az - bebocsátotta őket a folyosóra. Innen azonban nem a cella felé vezetett az út, hanem a »közös terem« felé, ahol - Páskándi Gézával szólva - »a verseket egy közös sírnak adják«. így aztán a legtöbb kézirattal betoppanónak, kézirattal távozónak tudomása sem lehetett a celláról, melyben B. I. szegedi évei jelentős hányadát eltöltötte... Nappali fény ezt a kis szobát nem érhette. Ablakait sűrű, fekete függöny takarta. Ezek az ablakok eredetileg egy kövezett udvarra néztek, ahol tipikus kisvárosi-belvárosi élet zajlott. Koszos macskák tenyésztek a ládakupacok közt - itt élték a maguk változatos, olykor zajos szerelmi életét. A porolóállványok tövében nénikék álltak a puffogó prakkerral. A suhancok motorbiciklit szereltek. A ládakupacok árnyékában részegek hortyogtak. Fönn a körfolyosón pedig a háziasszonyok naphosszat tárgyalták, ki kivel és mikor. A cella ajtaja a félhomályos folyosóról tárult, de el is mehettél mellette. Nehéz lett volna eldöntenie avatatlannak, faliszekrény ajtaja-e vagy egy túlméretezett páncélszekrényé. Kívülről is tapétázva volt, kárpit takarta és hangszigetelők karéjozták. Benn folyamatosan szólt a muzsika. Akkor is, ha Istvánnak odakünn akadt valami dolga. Az ajtó kinyílt és azonnal becsukódott. Minden zajnak kívül kellett maradnia. Betoppanva azonnal megérezted az idegen gravitációt. Előbb még odakünn csellengtél a villamossínek és újságosbódék közt, a tavaszi-őszi platánok alatt. Idebenn már nem az voltál, aki vagy. Valamiképp vendéglátód verseinek, novelláinak és színpadi játékainak lehetséges figurája lettél. Egy torzonborz koldus, kerge madárember, levegőbe lépő csavargó, kocsmai látnók. Az idő kútjába alápillantó spiritualista, aki nem a magad szemepárjával szemlélted már az imaginárius teret, hanem a B. I.-éval, aki ott gubbaszt előtted a félhomályban, kisfiúsán mosolyog és pipázik. Vodkával kínál vagy nem kínál. Az épp hallható Mahler- vagy Sosztakovics-tételt taglalja, vagy a maga benső gyötrelmeit, mely utóbbiakról sosem tudtad eldönteni: ha ennyire kínlódik miattuk, miért ragaszkodik mégis oly makacsul hozzájuk..." (SZEPESI, 1996. 20-21.) 102