A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Adattár - Halasy-Nagy József: Summa vitae

senki sem szólalt föl, hogy legalább búcsút vegyen az eltávozóktól. Circumdederunt... A Kar rövid két évtized után meghalt. Vájjon lesz-e még föltámadása? A szegedi egyetemen 1940-1948-ig. Mikor 1940 őszén a kolozsvári egyetem visszaköltözött megbővített formájában eredeti székhelyére, engem a szegedi egyetemből újjáalakult Horthy Miklós-tudományegyetem filozófiai tanszékére neveztek ki 1940 októberében. Szegeden új környezetbe kerültem, amely a pécsinél sokkal kedvezőbb és munkára buzdítóbb volt. Az egyetem egész elhelyezése méltóbb és felszerelése a tudományos munkára ugyancsak megfelelőbb volt. Noha a jogtudományi kar egyelőre itt is hiányzott, a filozófiai kar viszont a méltóképen dolgozó természettudományi karral együtt működve eredményesebb munkát fejthetett ki, mint Pécsett. Nemcsak a tudományos légkör volt jobb Szegeden, hanem a hallgatóság is megfelelőnek mutatkozott. A szegedi társadalom szintén közvetlenebb, barátságosabb, mint a pécsi. Magyarosabb, hiányzik belőle, a pöffeszkedő kispolgárság és az orvosi karban sem találkozott az a néhány sznob, akik Pécsett az egyetemi tanárok elitjének érezték magukat. Itt amazoknál jóval különb tudósok épp oly egyszerű emberséget mutattak, mint a többi tanártársuk: cseppet sem igyekeztek önmagukat a másikak fölé emelni. Ebben az egészséges igazi magyar levegőben jól éreztem magamat, s 1940 őszétől 1944 őszéig, amikor a háború vihara hozzánk is elért, az életem legnyugodtabb és legmegelégedettebb éveit élhettem. Szeged úgy engem, mint a többi újonnan odakerült kollégáimat meleg barátsággal és megbecsüléssel fogadott. Nem volt itt semmi abból a hűvös idegenkedésből, ami a Pécsre költözött - menekült pozsonyi egyetemet fogadta. Szeged kitárta kapuit előttünk. Talán volt ebben része annak is, hogy ez a város 1921 óta már hozzászokott az egyetemhez és láthatta, milyen gazdagodását jelentette az a városnak anyagi és szellemi téren egyaránt. Az egyetem is megbecsülte személyemet és munkámat. Alig volt olyan egyetemi tisztség, amit alkalom adtán ne ruházott volna rám. Különösen megmutatta ezt akkor, mikor 1942-ben megkapta a felsőházi tagválasztás jogát, s erre a tisztségre egyhangúlag engem választott meg az egyetemi tanárok választó gyűlése. A megbízatás 10 évre szólt, de természetesen vége lett 1945-ben, mikor az akkori felsőházat és képviselőházat, egy szóval: a régi egész országgyűlést elfújta a szél. 1944 nyarán azonban már háborús állapotok köszöntöttek Szegedre. Szeptemberben minden felbolydult. Októberben az egész egyetem menekült az ostoba propaganda és a hivatalos kényszerítés következtében. Kit erre, kit arra kergettek a szelek. Szegeden mindössze 3 családtalan egyetemi tanár maradt, a többi szétszéledt a világ négy tája felé. Én a feleségemmel némi kerülővel a lányom és unokáim körében kötöttem ki Sopronban, ám a buta és gonosz nyilas kormányzat december elején őket is kitelepítette erőszakkal Németországba és mi a legnagyobb elhagyatottságban és elviselhetetlen körülmények közt maradtunk e határszéli városban. De elhatároztam, hogy semmi körülmények közt sem lépem át hazám határát és hasztalan igyekeztek hivatalos részről további menekülésre rávenni, Sopronban maradtam és bújtam a bombázások elől egyik helyről a másikra. Kétségbe ejtő helyzetemben segítségért Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáthoz fordultam, s levelemre válaszul 1944 karácsonyán ő magához hívott vendége gyanánt. Pannonhalma ekkor a svájci vörös kereszt védelme alatt álló nemzetközi gyermekvédelmi 232