A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Adattár - Halasy-Nagy József: Summa vitae

alighanem asztalos mester lennék valahol. Ilyen különös véletlenek döntenek sokszor az ember sorsa felől! 4-5 éves lehettem, mikor a nagyanyám meghalt és nem zavarta többé a családi békét. Jó pár évig tartott azonban míg az életünkben állandó programmként szerepelt, hogy legalább évente egyszer mindnyájunknak meg kellett látogatni apámnak a grófi uradalom messzefekvö pusztáin élő testvéreit, kik közül az egyik botos-ispán, a másik gépész-kovács volt Agg-Szent-Péter pusztán, a harmadik pedig magtáros Alsóbesnyőn. Ez a látogatás rendesen valamelyik ünnepkor esett meg és nekünk a kocsikázás izgatott élményt jelentett különben egyhangú életünkben. A nagyapáimat sem apai, sem anyai részről nem ismertem. Az atyai nagyapám - abból a tényből is következtetve, hogy apámat 1843. augusztusában Kápolnásnyéken keresztelték - valami jobb uradalmi cselédember volt ugyancsak Alsóbesnyőn, aki öregségére házat és némi földet szerzett magának Ercsiben, ahol az uradalom központja volt. Mind a négy fia szintén az uradalom szolgálatában élt. Anyai nagyatyám, Tóth János, baracskai szegény zsellérember volt, akiről csak annyit tudok, hogy ágaskodó lova a patájával homlokon csapta és így halt meg. Négy fia és négy lánya volt, akik szanaszét szóródtak a világban, s alig emelkedtek a zsellérsoron túl. Közülük az anyám, Tóth Lídia (szül. 1853., megh. 1923.), apámnak második felesége volt, miután az első kicsiny fiával együtt két évi házasság után meghalt. Szüleimnek én voltam a hatodik gyerekük, de előttem mind az öt testvérem oly korán meghalt, hogy én egyre sem emlékszem közülük. Születésemkor alighanem csak egy kis lány volt közülük életben, de rája sem emlékszem, csupán az arcképe van az emlékezetemben, ami ott függött a szobám falán. Utánam még egy leány, és egy fiú született, s mind a hárman elértük az ötven esztendőt, sőt többet is. Érthető, ha ilyen körülmények között szüleink különös aggódással vettek körül bennünket, s velem, mint aki a legöregebb maradék voltam, öreg napjaik ígéreteként legtöbbet törődtek. Úgy emlékszem, vékony, hosszúra nyúlt gyerek voltam, akit serdülő koromtól fogva mindig a tüdővésztől féltettek és bizonyosan ennek is volt része benne, hogy nem erőltettek a fizikai munkára, hanem látva, hogy a tanuláshoz van kedvem, meghagytak az iskola padjain akkor is, amikor nem voltam u.n. kitűnő tanuló. Mert színjeles csak a gimnázium hetedik és nyolcadik osztályában lehettem, addig nehéz körülményeim miatt nem igen mutathattam föl ilyen bizonyítványt. Úgy rémlik különben, hogy a betű nem volt előttem egészen titok, amikor hat éves koromban az elemi iskolába kerültem, mert karácsonykor az öreg Viszota rektor úr átültetett a második osztályosok közé, mondván: te fiam már tudsz annyit, hogy ebben az osztályban tanulhassál. így aztán három év alatt kijártam a négy elemit, s kilenc éves koromban úgy látszott a dolog, mintha az iskoláimmal immár készen is lettem volna. Különösen az anyám volt az, akit nem hagyott nyugton középiskola gondolata, bár ez alig haladt túl gondolatában a polgári iskolán. Ehhez azonban idegenbe kellett volna kosztba adni, ami viszont költséggel járt s ehhez az én szüleimnek nem igen volt tehetségük. Aztán meg fiatal is voltam, kapóra jött nekik tehát, hogy ebben az évben egy Engel Simon nevű zsidó tanító magániskolát nyitott a falunkban, ahova főleg az intellektuálisabb igényű zsidó családok íratták be a gyerekeiket, de voltak ott keresztyén gyerekek is, akiknek a szülei gondosabb tanítást reméltek itt, mint a zsúfolt községi vagy katolikus iskolákban. Az anyámra fóleg az hatott, hogy Engel ínég németül is tanított, így hát szüleim 209