A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Szuromi Pál: Egy földközeli festőpoéta. Lóránt János Demeter munkásságáról

Persze a tisztálkodó alak környezetében egyéb élőlények is felfedezhetők. Az ablak keresztrácsa mögött félprofilban mutatkozó kövérkés női aktot látunk, másfelől pedig egy borjúszopási részletet. Szóval: együtt a „család". A művész azonban gondoskodik róla, hogy a nőalak organikus, erotikus jelzése többé-kevésbé szinkronban legyen az állatformák megidézésével. És itt bezárul a kör. Lóránt egyszerre megértéssel, szeretettel és némi kaján mosollyal figyeli az emberi lények különös természetét. Amiben a tisztaság utáni vágyódás is óhatatlanul benne foglaltatik. Tömörebb, rusztikusabb és monumentálisabb jelenet fogalmazódik meg a Fogás című festményen (1990). Áhítatos, groteszk figurát észlelünk, akinek a kezében fejjel lefelé tartott, hatalmas hal található. Szinte akkora, mint maga az emberi alak. Nem csoda így, ha egyféle mámoros, misztikus diadalérzés is ott feszül a tulajdonosban. Hisz e kivételes zsákmány egyenesen túlnő rajta, amiként valóságosan is kilép a felső képtérből. Ezzel pedig a magasabb rendű égi szférákkal kerül kapcsolatba, szemben a halász figura földi, piszkos és komikus helyzetével. A világos, sötét tónuskontraszt mindenesetre szerencsésen hangsúlyozza e lényeges különbséget. Nevezetesen azt, hogy az emberi nagyravágyás és ragadozó ösztön jóformán túltesz az állatokén. Tóth Menyhért festészetében is többször felbukkan az emberek, állatok viszonylatait vizsgáló tematika. Sőt a Halászfiú esetében kimondottan nagyléptékű zsákmánnyal szembesülünk. Mégis azt látjuk: Lóránt képes érdemben továbbépíteni e sajátos gondolatkört. Nála a figurák eleven lélektani jellemzése, a testi gesztusok beszédes felhasználása valami vitálisabb, pajzánabb képi hatást teremt. Szó, ami szó: Lóránt iróniájában a vaskosabb csipkelődés is nyilvánvaló szerepet kap. így van ez akkor is, ha Lóránt János Demeter jelenlegi munkásságába a korábbi időszak jellegzetes motívumai is beépülnek. Mivel a víz, a folyó, a csónak és a halászat eddig is ott kísérte festészetét. Ámde most valóságos testközelbe kerülünk e jelenségekkel, s magával az emberi jelenléttel is. Itt van mindjárt a Gátőr és hitvese című olajfestmény, amely némiképp a Jó reggelt tematikai, stiláris folytatásának gondolható. Ezúttal is a fürdés, a tisztálkodás mozzanatával szembesülünk, bár most a testes, esetlen feleség is részt vesz a gát menti felfrissülésben. S hovatovább a komor, sötétlő bika képe is megjelenik. Aztán férfi és nő között vízsugár zúdul a lenti fürdőbe, amivel még inkább különválik alakjuk. Persze az asszony egyébként is rózsás, pirosas tónusú, míg a fehéres, sötétbarnás ember az öklelő szarvú bikával tart színbeli rokonságot. Ezzel bizonyos nembeli, színbeli polarizáltságot kapunk. Holott Lóránt szelíd, humoros és metaforikus kompozícióján együtt és egymásért történik minden. Ami a természeti motívumok viszonylatában föld és víz, az az emberi szférában férfi és nő. Az ellentétek azonban szemlátomást kiegészítik egymást. Amilyen üde, világoló foltot jelent a vízsugár a képtér egészében, olyannyira meleg és játékos hatású a pucér nőalak rózsaszínje. Annál is inkább, mivel az alkotó itt még a gyermekrajzok suta báját is becsempészte képébe. Egészében ellenben a testiség, az erotika képzete dominál, ami Lóránt szerint szerencsésen összevág a természet kozmikus rendjével. Még akkor is, ha már nem is annyira fiatal, mutatós az ember. Annyi bizonyos: a művész szókimondó bátorsága jobbára csak a szentendrei fiatalok vagányságához fogható (pl.: Wahorn András, ef Zámbó István). Persze a nonfiguratív, absztrakt víziók sem hiányoznak e periódusból. Itt látjuk csak igazán: mennyire otthonosan mozog az alkotó a természet szövevényes labirintusában. 165