A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Kisebb közlemények - Lengyel András: Kosztolányi Dezső Tömörkény-nekrológja

készített jegyzeteiben így: „Csak morfiumoltással lehet olvasni." (Egy ég alatt. 613.) Levelezésében pedig így: „...két morfíumoltást kellett adni, hogy valahogy csillapodjak" (Levelek - Naplók 723.) Ennek a szóhasználatnak a nyoma megtalálható már egyik időközeli (1918) kötetében is. Itt az injekciós tüt mondja oltótűnek, így: „morfiumos oltótű" (Káin. Bp. 1918. 95.) Stb. Ez a szóhasználat olyannyira egyedi, s csakis rá vall, hogy az ugyanekkor megjelent Tömörkény-nekrológokban rendre kámforinjekcióról olvashatunk. (Szeged és Vidéke, ápr. 24. 1., Szegedi Napló, ápr. 25. 2., Délmagyarország, ápr. 25. 3., Szegedi Friss Újság, ápr. 25. 1., Magyarország, ápr. 25. 3.) b.) Ugyancsak Kosztolányira vall, hogy a nekrológban az itt szó itten alakban fordul elő („itten élt a csöndes, méltóságos, keleti parasztok közt"), ahogy a Kosztolányi jegyezte szövegekben is. A stíluskritika természetesen mindezeken túl is még további adalékot hozhat fölszínre (ilyen lehet pl. az esprit szó használata), de talán ennyi is elég. Maga a nekrológ a következő: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN MEGHALT A magyar irodalomnak nagy gyásza van: Tömörkény István, a Pesti Napló büszkesége, évek hosszú során tárcaírója ma reggel kilenc órakor Szegeden meghalt. Váratlanul érkezik a döbbenetes hír. Az elhunyt író mindössze ötvenegy éves volt. Alkotó kedve teljében ragadta el a halál. Egy héttel ezelőtt baloldali tüdőgyulladást kapott, mely később májdaganattal és mellhártyagyulladással komplikálódott. Utolsó napokban már csak kámforoltásokkal tudták késleltetni a halált. A háborúban, mely már három éve tart, hozzátörődtünk a halál gondolatához. Azzal fekszünk s azzal ébredünk. De milliók halála idején is megráz ez a hír. Ilyen súlyos nevet még a háború alatt se írtunk az irodalom veszteséglistájába. Szeged költője volt, az alföldifővárosé, a legmagyarabb városé, de egyúttal az egész országé, az egész magyarságé. Ha külföldi emberrel beszéltünk s meg akartuk érzékeltetni, mi a magyar író, aki az egész magyar világot összefogja egy tökéletes mikrokozmoszba, reá utaltunk. Stefan I Klein fordításában, Georg Müller-яе/ Münchenben megjelent egy magyar elbeszélés-könyv Ungarn a címe - melyben az ólomkatonáról szóló apró remekműve képviseli az ő bensőséges, egyedülálló művészetét. Akármely külföldi megismerheti ebből az egy elbeszélésből - a magyar paraszt lelkét. Acélos összefogó erő lakozott benne. Aki a szegedi tanyák körüljárt, az rá gondolt. Aki pedig sohase látta a szegedi tanyákat, ott járt - lélekben és szinte testében is - mikor munkáit olvasta. A múlthoz, a patriarkális, idilli régi magyarsághoz tartozott a tárgyai megválasztásában, meg a kegyeletes hajlamánál fogva. Az Alföldnek alig volt prózaírója. Jókai a Dunántúlé, Mikszáth a Felföldé, Gárdonyi és Krúdy is az északi magyarokat rajzolja, Móricz Zsigmond a tiszahátiakat. Tömörkény az Alföld elbeszélője. Itten élt a csöndes, méltóságos, keleti parasztok közt, kiknek nemcsak a gubáját ismerte, de a kacskaringós, színes, más nép előtt érthetetlen észjárását is, mely épp oly eredeti, mint a szűrre-hímzett magyar minták. A bölcs szegedi halászokat ő szólaltatta meg először és valóságos vízi romantikát teremtett. Mennyire élnek az emberei, a mulató parasztok, kik vasárnap délelőtt a korcsmában ülnek, a bor, meg egy álmosan sistergő szódásüveg előtt, a kacér menyecskék, a titokzatos javasasszonyok, a bakák, a fiatalok és vének, az új és régi magyarok. A faj szelleme eleven erőként lüktet benne. 173