A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Szuromi Pál: Színek, formák és expressziók. A kortárs szegedi festészetről

Úgyhogy a külsődleges, misztikus természetlátás egyre inkább a bensőségesebb, cselekvőbb jellegű esztétikai igazságok felé tendál. Akárcsak az élenjáró hazai törekvésekben. Feltűnő azután, hogy a szegedi piktúrában kitartó népszerűségnek örvend a figurális tolmácsolás. Ami mögött éppúgy ott munkál a szociális és humanisztikus érdeklődés, mint a történelmi fogékonyság. Elég most csak Dinnyés Ferenc összefogott alakjaira vagy Dorogi Imre parázsló Dózsájára utalni, nem is beszélve Vinkler László mitologikus és avantgárd szellemű lételemzéseiről. Ám hamarosan feltűnik Dér István monumentális és Zoltánfy István szűrnaturalista emberlátása, mellettük pedig ezúttal jelen van Nóvák és Pataki sajátos művészi antropológiája. Ráadásul ebben a festészetben kitüntetett pozíciója van az ünnepi, kultikus megnyilvánulásoknak. E jellegzetesség nyilvánvaló összefüggésben áll az emberközeli szemlélettel, másrészt a város szociális, néprajzi múltjával és az ünnepi játékok rendszeres jelenlétével is. Miként jeleztem is: már Erdélyi Mihály művészetében felbukkan a mozgalmas, zászlós, parádés jelenetezés. Aztán Vinkler László és Nóvák András intellektuálisabb művei következnek, amelyeken a lakodalmi szertartás víziója éppúgy megjelenik, akár a színházi alakok oratórikus, szimbolikus együttese. S nyugodtan idesorolhatjuk Zombori László, Cs.Pataj Mihály, Veres Mihály, Szűcs Árpád, Pintér József vagy Darázs József megannyi autentikus alkotását is. Egyszóval a szegedi festészet tematikai, tartalmi érdeklődésében mindenképpen felfedezhető egyféle hagyományosabb, klasszikusabb mentalitás. Hasonló helyzettel találkozunk az esztétikai, stiláris szférákban is. Igaz ugyan, hogy e sokrétű művészet jócskán felöleli az avantgárd és posztmodern festészet megannyi szemléleti, technikai vívmányát, ám ilyenformán is meglehetősen zárt, mértéktartó, már-már egylényegű jelleget mutat. Alig van itt helye a bátrabb, felszabadultabb kísérletezésnek, ahogy az extrém, szélsőségesebb törekvések is többé-kevésbé elkerülik ezt a tájékot. Jellemző például: itt még a szigorúbban vett konstruktív szemlélet is majd mindig idegennek bizonyult. Nem véletlen, hogy Kovács Lajos tisztes munkássága csak amolyan unikum lehetett Szegeden. Ahol az alkotók művészi tevékenységét inkább az érzelmi, indulati elemek motiválják. És mindinkább a kifinomultabb lírai emóciók kerülnek előtérbe. Mintha a világ eldurvulásával párhuzamosan pont az ellentétes hangzatok jutnának szóhoz. Úgy néz ki tehát: ez a festészet főként az expresszív kifejezések sokszínű tartományához kötődik. Méghozzá elég sajátosan. Minthogy e művészetben kikezdhetetlennek tűnő ereje van a szépség kultuszának. Vagyis avantgárd szellemiség ide, posztmodern korszak oda: itt az alkotói megnyilvánulásokat jobbára az alázat, a komolyság vagy a szenvedélyes odaadás élteti. E tiszteletre méltó hozzáállás mellett viszont csak elvétve találkozunk játékosabb, vidámabb, komikusabb előadási formákkal. Jóllehet a fiatalabbak munkáin alkalmanként előjönnek az efféle jelenségek, de mindez az összképet nemigen módosítja. Nem baj. Mókázzon csak az, akinek kedve, hitele van hozzá ilyen válságos, tragikus időkben. Jól tudjuk azonban, hogy az erőltetett, szellemtelen és divatos komédiázás úgyszólván egy lyukas garast sem ér. Akkor a művészek sokkal inkább vállalják józan, természetes önmagukat. Elvégre Osvát Ernő is hihetetlen egyszerűséggel fogalmaz, amikor kimondja: „Az én: örök alibi". És valamennyi alkotói kitárulkozás igazában erről szól. Rólad, rólunk és rólam. Ennyi az egész, ami nem is olyan kevés. 144